A pákozd-sukorói csata vagy röviden pákozdi csata az 1848–49-es forradalom és szabadságharc jelentős csatája volt. Az 1848. szeptember 29-én, a Székesfehérvár központtal zajló hadműveletek részeként a Velencei-tótól északra, a Velencei-hegységben található Pákozd–Sukoró–Pátka háromszögben vívott csatában Móga János altábornagy seregei vereséget mértek a Jellasics József horvát bán által vezetett seregre. Habár a veszteségek egyik oldalon sem voltak jelentősek, az ütközet a szabadságharc egyik legfontosabb eseményének számít, hiszen visszavonulásra késztette a jelentős haderőt irányító Jellasicsot.

Előzmények

Az Európában 1848 első felében kitört forradalmi hullám a Habsburg Birodalmat sem kerülte el. A birodalom számos pontján forradalmi megmozdulások, fegyveres felkelések törtek ki. Ugyanekkor Károly Albert szárd–piemonti király háborút indított az olaszországi forradalmi mozgalmak megsegítésére, így a császári udvarnak 1848 tavaszán súlyos katonai és politikai nehézségekkel kellett szembenéznie.

A soknemzetiségű Habsburg Birodalomban a polgári átalakulásra való törekvések nemzeti függetlenedési törekvésekkel párosultak, így ezek a birodalom létét alapjaiban fenyegették. A forradalmi mozgalmak közül a birodalom számára a legnagyobb veszélyt az itáliai és a magyar jelentette. A két veszély egyidejű elhárítására a császári hadsereg nem rendelkezett elegendő erővel, ezért az udvar azt a politikát követte, hogy az itáliai tartományokban kitört felkeléseket fegyveres erővel próbálta leverni, míg – időnyerés céljából – a magyar forradalom valamennyi alapvető követelését elfogadta. E politikát siker koronázta: nyár közepére a magyaron kívül valamennyi felkelést sikerült fegyveres erővel leverni, majd 1848. július 25-én Custoza közelében Radetzky tábornagy súlyos vereséget mért Károly Albert hadseregére. Ezzel az utolsó akadály is elhárult, az udvar teljes figyelmét a „magyar probléma” megoldására fordíthatta.

A magyar függetlenedési folyamat ekkorra azonban már olyan szintet ért el, hogy nyílt katonai támadással való felszámolásának lehetséges következményeit az udvar nem merte vállalni. A király szavatolta a magyar alkotmányt, hivatalosan a Magyarországon tartózkodó császári haderő Mészáros Lázár hadügyminiszter alá volt rendelve és tisztjeinek jelentős része – királyi parancsra – felesküdött a magyar alkotmányra. A Batthyány-kormány egyébként is kínosan ügyelt arra, hogy ilyen támadásra okot ne szolgáltasson.

Az udvar ezért céljai eléréséhez a magyarellenes nemzetiségi mozgalmakat kívánta felhasználni. A Magyarországon élő nemzetiségek már a tavasz folyamán követeléseket fogalmaztak meg a magyar kormánnyal szemben, de a követeléseket a Batthyány-kormány rendre visszautasította. Az udvar felismerte az ebben rejlő lehetőséget és már 1848 nyarán megindultak a bécsi hadügyminisztérium titkos pénz- fegyver- és hadianyag-küldeményei elsősorban a szerb felkelők és a Magyarország ellen invázióra készülő Jellasics táboraiba.

Jellasics támadása

Josip Jelačić horvát bán a kezdetektől szemben állt a magyar forradalommal. Ez és katonai képzettsége tette alkalmassá arra, hogy Latour táborszernagy, bécsi hadügyminiszter Magyarország elleni katonai terveiben kulcsszerepet kapjon.

Hiába kényszerítette ki a Batthyány-kormány június 10-én az uralkodótól Jellasics menesztését, az intézkedésnek a gyakorlatban nem sikerült érvényt szerezni, a bán nyíltan készült a Magyarország elleni fegyveres támadásra. (ennek első lépéseként augusztus 31-én megszállta Fiumét).

A magyar kormány lehetőségei végső határáig elment az összeütközés elkerülésének érdekében. Batthyány Lajos miniszterelnök és Deák Ferenc igazságügyi miniszter augusztus végén Bécsbe utazott, s Jellasics támadásának elhárítása érdekében, végső esetben még az önálló magyar had- és pénzügyről való lemondásra is kész volt. Az uralkodó nem fogadta a magyar kormányküldöttséget, de szeptember 4-én megerősítette Jellasicsot báni méltóságában. Ez jelzésértékű volt mindkét fél számára: Batthyány beismerve politikájának kudarcát szeptember 11-én benyújtotta lemondását. Ugyanezen a napon Jellasics mintegy harmincötezer főnyi hadserege átkelt a Dráván.

A drávai magyar hadsereg parancsnoka, a soproni születésű, ezért magyarnak tekintett Ottinger Ferenc, császári és királyi vezérőrnagy visszavonulási parancsot adott ki és átszökött Jellasics táborába. Az Ottinger helyére küldött Melczer Andor ezredes magyar honvédelmi minisztériumi államtitkár szintén ezt tette.

Jellasics – amint átkelt a Dráván – kiáltványt intézett a magyar néphez, amelyben nyilvánvalóvá tette, hogy a Habsburg–Lotaringiai-ház katonájaként érkezett és célja a magyarországi „pártütők” és „lázadók” forradalmi mozgalmának elfojtása. A bán sejteni engedte, hogy császári parancsra jár el, azonban az őt felkereső magyar tiszteknek ilyen parancsot nem tudott felmutatni.

A drávai hadsereg új parancsnoka, gróf Teleki Ádám, császári és királyi vezérőrnagy és tisztjei kényes helyzetbe kerültek. A magyar alkotmányra tett esküjük, a magyar tisztek többségében élő hazafias szellem indokolta volna a fegyveres ellenállást, az a tény azonban, hogy a harcot lényegében császári csapatok ellen kellett volna megvívni kiút keresésére ösztönözte őket. A magyar hadsereg ezért a harcot nem vette fel, de ki sem szolgáltatta magát Jellasics csapatainak, hanem megkezdte a visszavonulást Székesfehérvár felé.

Forrás: Wikipédia