Valami nem jó. Próbálsz boldog lenni – néha még úgy is érzed, hogy sikerül egy kicsit –, de időről időre szembesülsz a ténnyel, hogy nem megy. Nem érzed jól magad a bőrödben. Nem tudod önfeledten élvezni még azokat a pillanatokat sem, amikor végre kikapcsolódhatnál. Nem tudsz önmagad lenni. Mindig van valami, ami egy konstans feszített állapotban tartja az idegrendszeredet. Nem nagyon, csak éppen annyira, hogy folyamatosan érezd. Hogy ne tudj ellazulni és csak úgy élvezni az életedet. A most következő cikkben elmondom, miért lehet ez!
Tudod, mi a baj?
Az, hogy még nem nézed semmibe eléggé. Még túlságosan számít mások véleménye. Még nem mered járni a saját utadat. És ez még csak nem is a Te hibád. Nem a Te hibád, hogy görcsös megfelelési kényszerben szenvedsz, hiszen ilyen kultúrában szocializálódtál, ezt nevelték beléd, és ez volt a társadalmi elvárás azóta is.
Nem a Te hibád, hogy csapdába estél, az viszont igen, ha benne is maradsz!
Változtatni viszont csak az képes, aki felismeri és el is fogadja, hogy valami nagyon el van rontva. Valami, amit életnek hívunk, számára inkább csak feszültséggel teli létezés. Ha benned is megjelennek újra és újra ilyen érzések, akkor könnyen lehet, hogy a beléd nevelt megfelelési kényszer miatt teszed éppen tönkre a saját életedet. Ennek viszont egyértelmű jelei vannak, és abban szeretnék most segíteni, hogy felismerd őket. A következő oldalon megmutatom a 8 leggyakoribbat!
Senkinek. Soha. Semmiben. Egyszerűen nem jön ki ez a nyomorult három betű a torkodon, hogy NEM. De ha néha, nagy ritkán, valami embertelen erőt érezve magadban valakinek mégis ellent tudsz mondani, akkor is a lekiismeretfurdalás által vezérelt hosszas magyarázkodás és bocsánatkérés előzi meg, majd követi is azt az egyetlen szót, amit képtelen vagy teljes lelki nyugalommal kimondani.
Mert úgy érzed, a belső békéd megőrzésének elengedhetetlen feltétele az, hogy elkerülj minden lehetséges konfliktust másokkal. De még ha ez egy-egy rövidebb időszakra sikerül is (mert tovább úgysem fog), egyetlen konfliktust egész biztosan nem tudsz így sem elkerülni – méghozzá a lehető legnagyobbat: a konfliktust Önmagaddal.
Az történt ugyanis, hogy a gyerekkorodban beléd nevelt görcsös megfelelési kényszer eredményeként egy kórosan beteg, önpusztításra és mártír életre ösztönző lelkiismeret fejlődött ki benned. Betegséget nemcsak elkapni lehet, hanem tanulni is. És Te megtanultad.
Mindenkinek segítesz, akár van erőd hozzá, akár nincsen. Mindenkivel próbálsz jóban lenni, bármi áron. És az ár sokszor igen magas. Kihasználnak, ugráltatnak, élősködnek rajtad, és mindez olyan természetessé válik egyesek számára, hogy képesek a vérszívást a szeretettel azonosítani. Mindeközben Te a saját prioritási listád aljára csúsztattad önmagad, mert képtelen vagy három betűt kimondani. Meg akarsz felelni. Mindenkinek.
Nagyon kényelmetlen a ruha, de alkalom van, ebben illik megjelenni. Nincs is kedved az egészhez, de nem lóghatsz ki a sorból. Vagy nincs is alkalom, csak elfogyott a kenyér, és le kell szaladni a boltba. De így? Kényelmes ruhában, amit legfeljebb csak otthon veszel fel? Smink nélkül? Nem tökéletesre fésült hajjal? Megjelenni emberek között picit is ellazult állapotban? Na ne! Hát hogy néznél úgy ki? Mit suttognának rólad az emberek? Hogy megbámulnának, ha két hajszálad másfél fokkal elállna a többitől?
Olyan opció nincs, hogy ne a tökéletes arcodat mutasd kifelé. Mielőtt átléped a bejáratod küszöbét, hogy kontaktusba kerülj a külvilággal, felveszed a mindig tökéletes álarcot, amit a büszkeség és a megfelelési kényszer tart egyben annyi év óta. Megtanultad, hogy az álarcnak ott a helye – akár van kedved hozzá, akár nincs. Akár kipihent vagy, Akár nem. Akár arra vágysz, hogy csinosan/elegánsan jelenj meg, akár legszívesebben hagynád az egészet, és csak jól éreznéd magad. Persze nem hagyod az egészet, és nem is érzed jól magad. A kettő pedig egymással szorosan összefügg.
A párod családja. A barátai. A szomszéd. Az utcán bamba arckifejezéssel Téged vizslató járókelők. A másik autó sofőrje. Az ismerős ismerőse, akivel soha életedben nem találkoztál. De a véleménye számít. Mindenkinek. Teljesen mindegy, hogy mennyit tud az életedről. Hogy ismeri-e a múltadat és a jelenlegi körülményeidet. Hogy járta-e azt az utat, amin Te eljutottál idáig. Hogy átélt-e olyan tapasztalatokat, mint Te, küzdött-e már le akkora akadályokat, mint Te, megélt-e már akár kicsit is hasonló érzéseket, mint Te. Teljesen mindegy. Ő ítélkezni fog feletted, Te pedig görcsölni azon, hogy mi az ítélete. Szebb kifejezéssel: véleménye.
És ha már nem tudsz belépni egy szobába anélkül, hogy ne aggódnál, mit gondolnak majd rólad az ott lévők, akkor eljutottál a megfelelési kényszer azon szintjére, ahol tökéletesen függővé váltál olyan emberektől, akik számára lehet, hogy még csak kicsit sem vagy fontos. Elég abszurd helyzet.
Nem vagy éhes. Vagy egyszerűen csak rossz a kaja. De hát illik zabálni, ha már alkalom van. Egyszer van egy évben Karácsony. Meg egyszer Húsvét. Néhányszor szülinap és névnap. Meg a vendégség. A lakodalom. A keresztelő. A csak-úgy-átugrunk-jó-buli-lesz. És neked minden egyes alkalommal teljesítened kell. Enned, amíg hányingered nem lesz. Innod, amíg ki nem hányod. Megkóstolni mindent, amit szeretettel eléd tolnak. Mert szeretettel adják neked, és ha Te is szereted őket – vagy elég, ha csak nem akarsz tahó lenni –, akkor szépen mindent meg is eszel és iszol. Mindent.
Mert a szeretet így működik, igaz? Ráerőltetjük a másikra, amit jónak gondolunk számára, és ha nem fogadja el, akkor megsértődünk. Az, hogy amit és amennyit adunk, valóban jó-e neki vagy sem, tök mindegy. Tartsuk a szokásokat. Tartsuk a protokollt. Ne odafigyeléssel, hanem tárgyakkal, ételekkel és italokkal fejezzük ki a szeretetünk mértékét. Ha kell, ha nem. És ha sokakhoz hasonlóan Te is meg akarsz felelni másoknak, akkor részt veszel ebben a játékban.
Valami nem tetszik, de inkább nem szólsz. Valami nagyon fáj, de hallgatsz. Csak tűrsz némán, belül ordítva, vagy már temetve a lelkedet. Valami nagyon nincs rendben a pároddal, a szüleiddel, a barátaiddal, a munkahelyeden, vagy egy ismerőssel kapcsolatban, de ahelyett, hogy szólnál, inkább magadba fojtod az érzéseidet. Talán mert azt gondolod, nem éri meg. Talán mert reménykedsz, hogy változik majd a helyzet. Vagy talán meg sem bírsz már szólalni, csak leblokkolsz és állsz némán, mint egy darab fa, miközben éppen a lelkedbe gázol valaki.
De ha kifejeznéd az érzéseidet, azzal óriási felelősséget akasztanál a saját nyakadba. Akkor vállalnod kellene, hogy Te is érző emberi lény vagy, akit nem lehet csak úgy elnyomni. Aki szereti magát annyira, hogy képes ellenállni, ha támadják. Nem, ezt a felelősséget nem mered vállalni. És különben is, lehet, hogy neki van igaza. Lehet, hogy az érzéseid csapnak be, és jogosan támadt rád a másik ember. Lehet, hogy jobb, ha csak némán tűrsz, aztán majd csak lesz valahogy.
De lehet, hogy érdemes lenne megszólalnod néha. Aztán egyre többször. Mert a lelked szép lassú eltemetésével elrontod azt az egyetlen és megismételhetetlen lehetőséget, amit Életnek nevezünk. Életnek, ami ott kezdődik, hogy felvállalod a felelősséget a saját érzéseidért és gondolataidért, mert megérted azt, hogy aki őszintén szeret, annak nem a bólogatásodra van szüksége, hanem arra, hogy boldog legyél. A többiek pedig csak a saját boldogságukat keresik, akár rajtad keresztültaposva is.
Érdekesen működünk mi, emberek. Képesek vagyunk olyan mértékben elnyomni a saját hangunkat, hogy egy idő után már azt sem tudjuk, hogy van olyanunk. Sőt, nem is hiszünk már benne, hogy egyáltalán lehet valaha is saját hangunk. Túl sok a külső zaj. Ismerősök és ismeretlenek bombáznak nap mint nap a véleményeikkel, gondolataikkal, meglátásaikkal – és teszik ezt vagy őszinte segítő szándékkal, vagy agresszív módon megpróbálva rád erőltetni a saját igazságukat. És persze olyan is akad, akit nem érdekelsz, egyszerűen csak kell neki valaki, akire kiöntheti a saját felhalmozódott szemetét.
Számodra viszont már minden egyes vélemény, minden egyes hozzád intézett – vagy nem hozzád intézett, de magadra vett – gondolat csak tovább növeli azt a káoszt, ami a rengeteg külső zaj miatt kialakult a fejedben. Legszívesebben ordítanál egyet, csak hogy mindenki maradjon csöndben végre. De nem teszed. Nem ordítasz, mert nemcsak megszólalni nem mersz, de már azt sem tudod, mit mondanál, ha mernél.
Mindig bizonytalan vagy. Nincsen saját véleményed. Vagy ha van, az is csak azért nem került még a kukába, mert épp megegyezik azzal, amit mások hallani akarnak Tőled. Azért jutottál ide, mert kevés időt töltesz Önmagaddal. Mindig csak mások szavaira figyelsz. Még a tetteikre sem nagyon, annak ellenére, hogy a szavak önmagukban semmit nem érnek. Folyton csak hallgatod, minek kéne lennie, mit kéne tenned, hogy lenne a jó, hogy nem jó, milyen elvárásai vannak Veled szemben a családodnak, a főnöködnek, az orvosnak, a szomszédoknak, a társadalomnak. Csak kifelé figyelsz, befelé soha.
Nem azt csinálod, amit szeretsz. Nem Te választottad magadnak a hivatásodat (ami valójában nem is hivatás, mert egyáltalán nem vagy elhivatott), a hobbidat, a sportágat, amit más miatt kezdtél el, és tulajdonképpen semmilyen tevékenységed sem a saját döntésed eredménye, hanem mások véleménye és elvárásai miatt vágtál azokba bele. Még kiskorodban (és azután is) a szüleid kijelölték neked az utat. Vagy a párod megmondta, mivel kéne foglalkoznod. Vagy láncban tartanak a társadalmi elvárások, amelyek elképzelhetetlenné teszik számodra, hogy bármi olyat csinálj, amivel kicsit is kilógsz a sorból. Amivel őszintén önmagad lehetnél.
Ezért inkább járod a számodra mások által kijelölt utat. Inkább elvagy egy olyan élettel, amire soha nem vágytál igazán, de kényelemből, félelemből és a tanult tehetetlenséged eredményeként benne ragadtál. Eddig. Viszont soha nem késő elkezdened a saját életedet élni. A saját vágyaidat követni, a saját álmaidat megvalósítani, és azt csinálni, ami igazán boldoggá tesz. Nem fontos az életkorod; amíg dobog a szíved, addig nem késő.
Furcsa paradoxon ez. Aki valóban rossz ember – bár ez mindig relatív, de aki nemcsak a pillanatnyi élethelyzete miatt, hanem tartósan bunkóként viselkedik másokkal, azt én annak tekintem –, arról az egész környezete érzi, hogy rossz ember, csak ő maga nem. Lehet, hogy annak mondja magát néha, vagy időnként lelkiismeret-furdaláshoz hasonló tüneteket is képes produkálni, de valójában nagyon jól elvan a saját kis életével, és legfeljebb csak áldozatnak, de semmiképpen sem tévúton járónak hiszi magát. Aki viszont folyamatosan rossz embernek érzi magát, az valójában nem az, csak elhitették ezt vele, ő pedig önmaga lenézésében is megfelel mások elvárásainak.
Miért mondom azt, hogy nem vagy rossz, ha annak érzed magad? Egyszerű pszichológia. Aki valóban szenved, az változtat. Ha már eléggé fáj, ha már tényleg rossz embernek hiszi magát, akkor változtatni próbál ezen. Valószínűleg Te is így tettél már sokszor. Megkaptad, hogy értéktelen vagy, tehetségtelen, lusta, vagy bizonyos dolgokra alkalmatlan. Megkaptad, hogy kezelhetetlen, hisztis vagy érzéketlen ember vagy, aki minden esetben egy személyben felelős azért a konfliktusért, aminek éppen a résztvevője. Megkaptad, hogy rossz ember vagy. És Te megpróbáltál változtatni. Megpróbáltál jobban megfelelni másoknak. Megpróbáltad, elnyomni a saját érzéseidet és igényeidet, és megpróbáltál jobb emberré válni a másik szemében.
De ez kevés volt. Ugyanúgy rossz ember maradtál. Ugyanúgy nem hittek benned. Ugyanúgy vádoltak, és ugyanúgy rossz érzést keltett benned minden egyes kudarcba fulladt próbálkozásod. Mégis próbálkoztál. Ezért nem vagy rossz ember. Mert ha valaki próbálkozik, fejleszti önmagát, figyelembe veszi mások érzéseit és gondolatait, az nem rossz ember. Aki ezt nem értékeli, az viszont könnyen lehet, hogy az. Vagy egyszerűen csak nem kompatibilis Veled. Több mint hétmilliárd ember közül lesznek egy páran, akik nem azok. Mert azt ugye Te sem gondoltad, hogy képes leszel mindenkinek megfelelni?
Vannak még jelei a görcsös megfelelési kényszernek, de a fentiek már remélem, hogy támpontot adnak ahhoz, hogy kiderítsd, jó irányba halad-e az életed. Ha még rabja vagy mások véleményének, elvárásainak és rád vetített félelmeinek, akkor érdemes elgondolkodnod azon, hogy megéri-e ez Neked.
Megéri olyan életet élned, aminek nem a főszereplője, hanem az áldozata vagy? Megéri így leélni egy megismételhetetlen életet? Megéri majd azon sajnálkozni, hogy mi mindent mulasztottál el, amit simán megtehettél volna? Megéri olyan dolgokon görcsölni, amiket egészen nyugodtan figyelmen kívül hagyhatnál? Megéri, hogy a végén majd eltemetnek a megfelelési kényszereddel együtt, és nem számít, hogy kinek hogyan feleltél meg?
Mert ha Neked megéri, akkor éld úgy, hiszen a Te életed. Ha viszont ennél többre vágysz, akkor emeld meg a hátsódat, vedd a kezedbe az irányítást, mondd ki a véleményedet, és azokkal az emberekkel foglalkozz, akik valóban Téged szeretnek, nem pedig azt, akivé Téged változtatni akarnak. Mert csak így tudsz olyan életet élni, amire ha visszanézel, mosolyogva azt mondod: ez de jó kör volt!