A jobbágy (latinul colonus) fogalma a Magyar Királyságban való megjelenése után jelentős változáson ment keresztül: kezdetben a királyt szolgáló előkelőket jelentette, a középkor végén pedig földesurának termény- és pénzadóval, valamint szolgáltatásokkal tartozó, szabad állapotú telkes parasztot jelentett.

A jobbágy szó eredete

A szó etimológiája a 'jó' melléknév középfokjeles alakjából jött létre '-gy' kicsinyítő képzővel. Eredeti jelentése valamely néposztály legkiválóbbjai közül a kisebbekhez tartozó személy lehetett. István király törvényeiben a katonáskodók („várjobbágyok”) valóban az uralkodó réteg minores részeként szerepelnek.

Más feltételezés szerint a név a régi türk jabgu címből ered, ami a kazárok közvetítésével került a magyarokhoz.

A rendi szemléletet, a „vérével adózó” magyar nemes értékítéletét tükrözi az az egykorú etimologizálás, miszerint a honfoglalás után a fegyveres harcot nem vállaló szabad rétegek közül azok lettek jobbággyá, akik – önként lemondva szabadságukról – inkább az adózást választották (eszerint 'jobbágy = jobb adj'). Ezt azonban teljesen cáfolja az a tény, hogy az államalapítás idején kizárólag a szabad harcos katonaelemet nevezték jobbágynak.

Várjobbágyok a királyi vármegyerendszer idején

Az államszervezés idején a királyi vármegyék egyik katonaelemét – a királyi szerviensek mellett –, az ispán vezetésével hadba vonuló várjobbágyokat nevezték így és az egyházi fegyvereseket. Ezek a rétegek kiemelkedtek a munkával és szolgáltatással tartozó, legtöbbször szolga állapotú várnépek és szolgálónépek közül. Eredetük a honfoglalás kori harcos középréteg, ekkor is ők alkották a társadalom középrétegét, később egy részükből alakult ki a magyar nemesség alsó rétege, a köznemesség, másik része a jobbágyparasztság része lett, amelynek nevét is átadta.

A 11. századtól pedig a király kíséretét adó előkelőket is így nevezték.

A jobbágyság kialakulása

A jobbágyság előzménye az Árpád-kori magánbirtokokon élő szolgálók voltak, akiknek csak egy része volt szolgai állapotú (servus), egy másik része már saját gazdasággal rendelkezett, mely után adót fizetett. Ezek magyar neve uhug volt, latinul liberek, libertinusok. Az adót részben terményben, részben pénzben fizették (cenzus). A földesúr saját tulajdonában lévő birtokrészen, a praediumon (vagy allódium) szolgálók tehát elkülönültek a „szabadoktól”, akik csak adóztak. Lehetséges, hogy ezek a félig rabszolgastátuszú egyének, akik közös szállásokon laktak, és az úrtól ellátást kaptak, hadjáratokból szerzett foglyok, tehát részben nem is magyarok voltak.

Azonban ahogy a magánbirtokok száma és nagysága nőtt (közben persze a népesség is), úgy növekedett a liberek száma is, így alakult ki a jobbágyság intézménye. A 13. században a jobbágy szó ugyanis leértékelődött, és a földesúri hatalom alatt élő népek egységesülésével immár a saját termelőeszközökkel rendelkező, az úrtól különféle ellenszolgáltatások fejében kapott földön (jobbágytelek) önállóan gazdálkodó parasztok gyűjtőneve lett. Ebbe a rétegbe kerültek tehát felemelkedés útján a korábbi (rab)szolga állapotú vagy többé-kevésbé szabad, felszabadított rétegek a várnépek és a királyi udvarházak udvarnokai közül. Szabadságaikat az ebbe a rétegbe részben beolvadó, Nyugat-Európából bevándorló telepesek (hospesek) hozták magukkal, akik korábbi lakóhelyükön már átmentek a megfelelő társadalmi átalakuláson. Lesüllyedés útján került ugyanakkor a jobbágyok közé a királyi vármegyék katonáinak, a várjobbágyoknak egy része (innen a név is). Mindent összevéve a jobbágyság az ebbe a rétegbe kerülők többsége számára társadalmi emelkedést jelentett.

Ez a folyamat nagyjából Károly Róbert idején fejeződött be, amikor is a szabad (liber) parasztság mozgékonysága lökést adott a mezővárosok kialakulásának is.

Forrás: Wikipédia