A mai világban már természetes az, hogy az ember oda utazik a világban ahova csak szeretne. Persze ehhez kell pénz és az is, hogy a egy-egy világméretű járvány miatt ne legyenek lezárva a határok. Azonban példának okáért 40 évvel ezelőtt ez nem volt ilyen természetes itt a Vasfüggöny mögött.
Ezekben az időkben az utazás nem alapvetés, hanem kiváltság volt. Ekkor a nyugati határ átlépése sokak számára puszta álom lehetett. Ezek voltak azok az idők, amikor a rendszer nem szerette volna, hogy tátott szájjal térjünk haza az imperialistának mondott országokból, hogy aztán itthon elmesélhessük mindenkinek, hogy az élet nyugaton mennyivel másabb, hogy lehetne más módon is élni. De mit is várjunk azoktól az időktől, amikor a szomszéd feljelenthette a szomszédját szó nélkül, mindenféle mondvacsinált okból, hogy aztán jöjjön érte a fekete kocsi?
Manapság könnyebb a helyzet, azonban a fenti mondatokból pontosan látszik, hogy nem volt ez mindig így.
Amikor két útlevél kellett az utazáshoz
Mit jelentett a piros és a kék útlevél, és mi volt az az egyedi kiutazási engedély?
Az 1960-as években mindössze egy maroknyi embernek volt engedélyezett a külföldi utazás: politikusok, sportolók és művészek előtt nyíltak fel a határsorompók. Ezekben az esetekben természetesen alapos átvizsgálást követően volt lehetőség kiutazni, hogy az átvizsgálás procedúrája itthon a hazautazás után megismétlődjön.
A pártvezetés élesen elhatárolta a keleti (baráti), illetve a nyugati (hanyatló imperialista) világokba történő utazásokat.