Van egy hely Kőbányán, amit csak kevesen ismernek, pedig több, mint 150 éve fontos része a budapesti lakosság mindennapjainak, hiszen ennek köszönhető az ivóvíz ellátásuk. A kőbányai monumentális víztározó ez, amit a Vízművek évente egyszer, a víz világnapján megnyitnak a látogatók előtt, hogy megcsodálhassuk a történelmi örökségünk eme fantasztikus részét. Ismerjük meg a kőbányai víztároló történetét!
Az 1800-as évek közepén, 1866-os nagy kolerajárvány után a város vezetése belátta, hogy muszáj korszerűsíteni Pest vízellátását, így elindult a méltán híres kőbányai víztároló kialakítása. Csatornák már ezelőtt az időszak előtt is voltak, de sokkal inkább az esővíz elvezetésére használták azokat, a kiépített szennyvíz hálózatnak ekkor még nyoma sem volt. Még én is emlékszem, gyermek koromban rendszeresen járt a „szippantós autó”, mivel a kerti emésztőgödrökbe folyt a szennyvíz a legtöbb családi háznál.
Viszont ezelőtt nem volt elég, hogy a szennyvíz a pöcegödörbe folyt, de legtöbbször a gödör maga a fúrt kút mellett volt, ami viszont az ivóvizet szolgáltatta, és nem biztos, hogy ez volt a legmegfelelőbb elrendezés. Ebből viszont szinte természetesen adódnak a különböző megbetegedések, így nem annyira meglepő, hogy gyakoriak voltak a kolerajárványok és egyéb betegeségek.
Az első medence 1869-ben, a második 1870-ben épült meg, az angol mérnök, William Lindley tervei alapján. A medencék alapterülete 1541m2, ahova maximum 10800m3 víz fér be, mindezt 8 méteres vízmagassággal kell elképzelni, és az egész egy eszméletlenül gyönyörű oszlopos csarnokban kap helyet. A város lakóinak így végre tiszta, vezetékes ivóvízük lehetett, és innentől számolhatjuk a Fővárosi Vízművek megalakulását is.
Lapozz tovább, a történet nem ért véget!
Az építés története
Első lépésként hatalmas gödröket kell kiásni Kőbányán, az akkor még lakatlan Óhegy részen. Ezek az óriási gödrök egészen 8 méteres mélységig nyúltak, ezek az alapjai a mai medencéknek. A belső szerkezetet gondosan kellett átgondolni, és az anyaghasználat minősége is fontos kérdés volt, hiszen a medencék az év nagy részén vízzel vannak tele, így nem mállhattak szét az anyagok az idők alatt. Ehhez a megfelelő alapanyagot, vagyis a téglákat a Tatai Uradalmi Téglagyár szolgáltatta, mivel az itt készült téglák kötőanyaga hidraulikus mész és cement keveréke, és sokkal jobban ki is lettek égetve, így kevésbé porózus az anyagok, és mind a mai napig ellenáll ennek a temérdek mennyiségű víznek, ami szinte hihetetlen. A falak fél méter vastagok, amiket több méter csömöszölt anyaggal vettek körbe kívülről az olasz építőmesterek, így biztosítva a tökéletes vízzáró hatást. Bent járva egészen elképesztő, hogy itt amúgy az év majd 350 napján víz van, több mint 150 éve, és ennek ellenére minden olyan hibátlan és lenyűgöző benne, mintha egy titkos kamrában járnánk.
Végeredmény: Tiszta ivóvíz
A medencékben tárolt víz a közhiedelemmel ellentétben nem közvetlenül a Dunából érkezik, hanem a mellette a talajba fúrt csápos kutakból, ami sok-sok réteg kőzeten, kavicson és homokon keresztül érkezik, ezáltal természetes módon szűrve van a víz.
A víztározót évente egyszer, víz világnapján megnyitják a nagyközönség előtt is, de érdemes időben érkezni, mivel hatalmas sor áll már kora reggel, de a látogatók létszáma, akiket beengednek véges. Joggal kérdezhetjük, hogy csak ezért engednek le ennyi vizet, hogy a díszes publikum is megcsodálhassa ezt a remekművet? Nem pazarlás ez? Nem, mivel természetesen nem ezzel a céllal tűnik el a víz. Évente egyszer egy egész hétre leengedik a medencéket, mivel rendszeresen meg kell nézni, hogy történt-e szerkezeti változás, és elvégzik az esetleges karbantartási munkákat. Továbbá ilyenkor mossák ki és fertőtlenítik az egész medencét, majd az egyharmadáig vissza töltik a vizet, és így hagyják állni 24 órán keresztül. Ezután jöhet a víz mintavétele, amivel a megállapítják, hogy minden tökéletes, mehet vissza az összes víz, 8 méter magasan.
Forrás: index.hu
