A bakelitlemezek története

Az ember mindig is szeretett volna hangot szalagra rögzíteni, és a középkorban az emberek elkezdték felfedezni a hang természetét és reprodukálását. A hang és a mozgás sebességének kapcsolatát már Bonetius (475–524) római filozófus is jól leírja az V. század vége táján.

Thomas Alva Edison 1877 decemberében fejlesztette ki az első hangrögzítésre és lejátszásra képes készüléket – a fonográfot. Tű, membrán és hangrögzítő tölcsér segítségével egy hengeres tárgyra kifeszített vékony ónfólialapra rögzítette a hangot. A tű képes volt hangot rögzíteni egy spirálmenet mentén, mert a henger csavarmeneten forgott.

A bakelit feltalálója

Emil Berliner német feltaláló 1887. szeptember 26-án, azaz 10 évvel a fonográf feltalálása után kapott szabadalmat a gramofonra. A lemez felületébe vésett spirálpályán a fonográf rögzíti a hangot. A fonográf lemezek lemez alakú hanghordozók, amelyek egyszerűen tárolhatók, kevesebb helyet foglalnak el, mint a fonográf hengerei, és hosszabb hangtöredékeket is képesek tárolni, mint a hengerek. A fonográf lemezek másolása is sokkal egyszerűbb, mert a hangadatok egy megfelelően előkészített présminta segítségével a lemez alapanyagába nyomhatók. A lemezről készült nyomatminta felhasználásával a hangfelvétel során készült lemezről több száz példányt lehetett készíteni.

A fonográf előnyös tulajdonságai miatt gyorsan kikerült a forgalomból.

A lemezek kezdetben akusztikusan készültek; A hangbefogadó membránban a változó hangnyomás okozta mechanikai vibráció létrehozta a hang barázdákat a lemez felületén. A hangot egy nagy tölcsérrel gyűjtötték össze, így a vibráció elég erős lehetett. A tölcséren keresztül a hangot felfogták és egy finom bőrmembránra továbbították, ahol mechanikus rezgéssé alakították át. Tűvel továbbították a vibrációt a lemez felületére, és belekarcoltak. Ezt a műveletet vágásnak nevezik. Egy lemezen 3-4 perces műsor fér el.

Forrás: Képet készítette: Fortepan / FSZEK Budapest Gyűjtemény / Sándor György