Latinovits Zoltán, a magyar színjátszás legendája, nemcsak tehetségével és szenvedélyes játékával hagyott nyomot a magyar kultúrában, hanem bonyolult és tragikus életével is. Az élete egy olyan történet, amelyben egyszerre van jelen a művészet iránti feltétlen szeretet és a lélek törékenysége. Ebben az írásban Latinovits Zoltán utolsó szerelmes levelére helyezzük a fókuszt – egy levélre, amelyben minden sorban ott lüktet a szenvedély és a fájdalom, egy igazi művész lelkének mélységeit tárva fel. Olyan, mintha ezek a sorok egy utolsó színpadi felvonás szövegét írnák, ahol a függöny lehullása előtti pillanat még mindent megváltoztathat. Hogy vajon Latinovits Zoltán valóban így tervezte-e az utolsó időszakát, vagy csak az érzelmei hevületének látjuk a nyomait, ennek eldöntését a te kezedbe adjuk.
Latinovits Zoltán, a színpad mestere és a versmondás nagyhatású apostola
Latinovits Zoltán neve összefonódott a magyar színművészettel, az igazi drámai alakításokkal és a művészi hitelességgel. Nem véletlenül hívták a "színészkirálynak" – pályafutása során a magyar színpadok legnagyobb alakításaiban tündökölt, legyen szó klasszikus drámáról, modern darabról vagy a magyar költészet megörökítéséről. Latinovits Zoltán számára a versmondás nem csupán előadóművészet volt, hanem életforma, küldetés, amellyel a költészetet mindenkihez közel akarta hozni. Szívének minden rezdülését átadta egy-egy költemény tolmácsolásakor, szinte újraírva azokat az érzelmek és szenvedélyek szárnyán.
A színházi világban betöltött szerepe és a versmondás iránti szenvedélye felemelte őt a legmagasabb művészi csúcsokra. Egyedi, rendkívüli orgánuma és a szavakhoz való viszonya által Latinovits Zoltán új értelmet adott a magyar lírának. Előadásában Ady sorai másképp szóltak, József Attila fájdalmas vallomásai pedig teljesen új rétegekkel gazdagodtak.
A magánélet – a szenvedély és a fájdalom hullámain
Latinovits Zoltán élete azonban nemcsak sikerekből és elismerésekből állt; szenvedélyes és önpusztító személyisége magánéletében is komoly kihívásokat jelentett. Mindig az érzelmek tengerén hajózott, ahol viharokkal és derűs napokkal egyaránt szembe kellett néznie. Rutkai Éva iránti szerelme különösen fontos fejezete volt életének. Ez a kapcsolat nemcsak romantikus, de mély, művészi szövetséget is jelentett. Kettőjük szenvedélyes viszonya egyszerre volt a menedék és a vihar központja; Latinovits Zoltán számára Éva a szeretet és a megértés forrása volt, ugyanakkor a mindent felemésztő érzelem is, amely folyamatosan próbára tette őket.
Rutkai és Latinovits Zoltán kapcsolata több volt egyszerű szerelemnél – ez egy két lángoló lélek találkozása volt, amelyben a közös művészi szenvedély szinte felégette a határokat. Rutkai Éva a művész számára az ihlet, a múzsa, ugyanakkor a végletek közötti ingadozás megnyugtató pontja volt, bár gyakran ez a szerelem is túl súlyos tehernek bizonyult.
Latinovits Zoltán szerelmeslevelének tartalma – búcsú vagy remény?
Az 1975 júliusában írt levélben Latinovits Zoltán olyan érzelmekről ír, amelyek mélyen megérintik az olvasót. A sorokból egyértelműen érezhető a magány, az üresség érzése, melyet Éva távolléte váltott ki belőle. „Egyedül vagyok” – írja, és ez az egyetlen, rövid kijelentés mindent elmond arról a mélységes hiányról, amely az író lelkét áthatja. Latinovits Zoltán számára Éva nemcsak szerelme, hanem élete fénye, az a biztos pont, amely nélkül szinte irányt vesztett a mindennapokban.
A levél tele van metaforákkal és képekkel, amelyek Latinovits Zoltán művészi érzékenységét tükrözik. A "múlt kútjából felhúzott emlékvödrök" egyfajta retrospektív fájdalmat hordoznak, ahol minden múltbeli emlék egyszerre ad örömet és bánatot. Latinovits Zoltán többször is utal a múlt közös emlékeire, amelyek most már "befednek és ellepnek", ami arra utal, hogy ezeket az emlékeket egyszerre áldásként és teherként éli meg.
Éva számára megfogalmazott sorai talán nemcsak egy szerelmes férfi szívéből származnak, hanem egy elveszett, irányát kereső ember szívéből is, aki próbál újra kapcsolatot találni élete szerelmével. A levél egyik legmeghatóbb része, amikor Latinovits Zoltán arról ír, hogy "kilazult karom a derekad körül, de a kezedet fogom". Ez a kép tökéletesen illusztrálja a köztük lévő köteléket: bár a fizikai távolság elválasztja őket, az érzelmi kapcsolatot nem engedi el, ragaszkodik hozzá, akárcsak egy süllyedő hajó utolsó kapaszkodóköteleibe.
„Évának, Amerikába 1975 július
Merre csavaroghatsz drágám, és vajon gondolsz-e ránk, akik nagyon egyedül vagyunk, Bagóval egymásra utaltak, tehetetlen. Álmunk a géped maga után húzta, délutáni kék égen fehér csík.
Egyedül vagyok.
Akárhogy is történt és történik: Hozzád tartozom. Azt hiszem, ez el van végezve. Elvégeztetett.
Szemes a régi. Az emberek idegenek.
Nincs nyaralás. Az emlékek miatt, amik most befednek és ellepnek, a múlás miatt, amit percnyi pontossággal mérek fel és nyugtázok. Múlunk és nem mulatunk. Az idő múlatja kedvét rajtunk.
Nincs nyaralás Bagó miatt. Ebben a kis fekete testben egy ősi lélek lakhat, annyira követi az ember ritmusait, kedvét, mozdulatait. Nem vitorlázom nyugodtan, ha nem tudom, mi van vele. És tudom is: vár rám. Gondolataiban biztos megakad, merre lehetsz, de Te az utóbbi időben keveset látogattad őt. Engem szokott meg hétköznapnak, Te voltál az ünnep.
Nyaralás nincs. alvás is csak altatóval. nincs nyugalom. Én is várok. Várlak, hogy elmondhassam: légy nyugodt, vagyok és leszek Neked. Elvégeztetett. Ne hajtson hallgatásom és szomorúságom zajos helyekre, ne hajtson el gyötrődésem, várakozásom, töprengésem. Minden értünk fog történni, mert akarom. Mert Isten is így akarhatja.
Meleget kell egymásra fújnunk. Szeretetkötelekkel kell összekötnünk magunkat. Hideg a világ. Kihunynak a tüzek. Kell a tűz. Kell a fény. Kellünk egymáshoz. Hajtson egymáshoz a vihar. Kergessen egymáshoz a csend. Ne engedjük kihűlni magunk. Mert egyedül, mert egyedül olyan iszonyatos. Olyan nehéz. Ha nem buggyan fel úgy, mint régen a vágy, élesztgessük. Nem lehet másolni a voltot, mert már mások vagyunk. Tizenöt év. Most vetkőztük le másodszor a bőrünk, levedlettük régi magunk kétszer. Most jó hét év következik. Ha akarjuk. Ha csináljuk.
Naponta húzom fel a múlt kútjából az emlékvödröket. Vödörnyi szépet, csigát, kacskaringót, kéket, sárgát, hajnalt, alkonyt, a régi szelet és a régi színeket. A régi szíveink.
Régi szíveinket lemeszelték a kápolna falán. De belerajzolva, téglába vésve most már ott marad, tizenöt év dobogó szíve.
Úszom a vízben: a múlt fájdalmas simogatása. Kék könnyek tava. Benne a mi szerelmünk, a mi könnyeink is. Benne a régi szép sudár árbocok, a régi vitorlák tükörképe. Kagylók a nyakadról. A víz csillogása szíved csillogása. A szél hártyája a vízen: kezed nyoma. Lúdbőrzik a víz, mint a bőr. Mindenütt a mi tükörképünk. Mint a lidérc kóvályog a vízben, víz felett, a balatoni égen. A móló köveiben. Az utakon. A nádzizegésben. Szerelmünk itt jár, itt kísért, itt időz, igéz. Hordja ki a homokra a hullám szerelmünk szikrázó kavicsait. Nyomunk keresztalakban a homokban.
Ha a múltamra emlékszem, Te is öleled az életemet, belefonódtál, rám szőtted életed hálóját, beleszőtted a hitbe a szerelem fonalát!
Merre vagy? Hiányzol. Rettenetesen hiányzol.
Már régóta hiányzunk egymásnak. És mégsem a szokás, a betegség éltetett tovább. A szenvedés újraszüli a szép lehetetlent. Kell, hogy kelljünk egymásnak. Hát kicsit kellessük magunk egymásnak.
Töltsük meg a házat szeretettel. Rakjuk újra a kályhát, újra a tüzet. Éljük egymásnak a napokat. Költözzön vissza az ölelés, valamely késői józanabb, de maradóbb szerelem. Költözzünk vissza egymásba.
Fáj a hiányod.
Úgy hiszem, szárnyverdesve, topogva, ágaskodva, szeretlek. Ha még vagy. Ha neked ez elég. Ha Te is így akarod.
Ha van még idő.
Zoltán”
Forrás: www.magyarhirlap.hu
Forrás: fortepan.hu id=191078, 137841