Manapság már CD-ket is egyre kevesebben vásárolnak, melynek elsősorban az interneten történő zenehallgatás lehet az oka. Mégis, amennyiben nosztalgikus hangulatban vagyunk, érdemes elővenni a már porosodó bakelit lemezeinket, valamint bakelitlejátszónkat, hiszen amellett, hogy manapság megint egyre többel találkozhatunk, hangzásuk is remek! Mostani cikkünkben érdekességeket olvashattok a bakelit lemezekről, illetve azok történetéről.
Miért is hívjuk bakelitnek a hanglemezeket, ha nem is abból készültek?
Bár a bekalit lemez terjedt el, mint megnevezés, ténylegesen soha nem gyártották a hanglemezeket bakelitből. De akkor miért is hívja mindenki bakelitnek őket hazánkban?
A bakelit hanglemez története
Mindenkinek világos lehet, hogy nem csak a képek megörökítése, de a hang visszaadása is foglalkoztatta az embereket. Éppen ebből az okból kifolyólag először a fonográf jelent meg, 1877-ben, mely Thomas Alva Edison nevéhez köthető. Ez volt az első, ténylegesen működő hangrögzítő eszköz.
Hogyan is nézett ki? Adott volt egy hengerre feszített lágy ónfólia, melyre a hangot egy tű volt képes rögzíteni – egy hangfelfogó tölcsér és egy membrán segítéségével.
Ezután 1887-ben szabadalmazták a gramofont, melyet a német Emil Berliner talált fel – ez egy korong felületén létrehozott spirálmenet segítségével rögzítette a hangot. Ez működés szempontjából nagyon hasonlított elődjére, viszont a hengert felváltotta a lapos korong. Ennek alapanyaga először egy keménygumi volt, amit később a lakktetű váladékából kinyert sellak vett át – pontosabban ez egy sellakból, palából és mészkőből álló egyveleg volt.
Ezeknek a lemezeknek a gyártása ténylegesen 1918-ban indult be, és a lendület egy ideig töretlen volt. A lakklemezek méretéből kifolyólag viszont limitált volt, hogy egy-egy lemezre hány zeneszám fér rá.
Ez az anyag maradt akkor a végleges?
Egyáltalán nem. Ahogy fejlődött a műanyagipar, már feltűntek jobb anyagok is.
