Az Y2K közeledtével a világ őrjöngni látszott. A fiúbandák átvették az uralmat, a rockzene még mindig létezett, a filmtrailerek nem árulták el az egész filmet - a technológia pedig rohamosan változott, és az emberek végre az új évezredben - a jövőben - éltek! E bimbózó technológiai diadalok között jött el a DVD uralma. Egy 1997-ben létrehozott szoftver, amely egy CD méretű optikai lézerlemezen tudta tárolni a teljes hang- és képanyagot.
Tekintsük vissza, hogyan jött, látott és hódított a DVD, mielőtt pontosan úgy elhalványult, ahogyan a világot meghódította.
VHS VS LÉZERLEMEZ VS DVD
A VHS éveken át szorosan uralta a házimoziipart, miután legyőzte a Betamaxot a házivideó-háborúban, az egyik legkorábbi formátumháborúban. A 70-es évek végén, az egész 80-as években és egészen a 90-es évek közepéig a VHS lett az, amit mindenki ismert, , használt és szeretett. Meg lehetett nézni, felvenni rajta, visszatekerni és előretekerni. Ez volt az, ami gazdaságilag is életképes volt az otthoni filmnézéshez.
A megtestesítője annak, amit a házimozi filmnézés jelenthetett. Aztán 1997-ben megjelent a DVD. A nagyobb tárolási kapacitással, a jobb kép- és hangminőséggel, valamint az interaktív funkciókkal - nem is beszélve arról, hogy soha nem kellett "kedveskedni és visszatekerni" - könnyű belátni, hogy miért hódította meg a világot. 2000-re a VHS kazettákkal teli polcokat szinte teljesen felváltotta a DVD.
Újszerű szoftver
És bár maga a DVD újszerű szoftver lehetett a nagyközönség számára, a lézerlemez technológiát David Paul Gregg és James Russell találta fel 1958-ban, közel 40 évvel az első DVD-k megjelenése előtt. Gondoljon csak bele egy pillanatra ebbe az időbeli különbségbe, wow - ez aztán a késői virágzás! 1978-ra a DVD optikai lemez elődjét, a LaserDiscet kifejlesztették és Amerikában kiadták. A LaserDisc formátum sokkal nagyobb lemezeket használt, majdnem háromszor akkorát, mint egy DVD (ami nagyjából egy 12"-os bakelitlemez méretéhez hasonlított), és töredéke volt a tárolóhely.
A LaserDisc-tulajdonosoknak emlékezniük kell arra, hogy a film második felének lejátszásához meg kellett fordítaniuk a lemezt (ismét, mint a bakelitlemez esetében). Persze, ez bosszantó volt, de az igazi bukás az volt, hogy a technológia még mindig gyerekcipőben járt, és a lejátszók és a lemezek magas ára miatt a kulcsfontosságú ázsiai piacokon, például Hongkongon, Szingapúrban és Tajvanon kívül a fogyasztók csak kis mértékben fogadták el. A LaserDisc menő volt, csak nem elég menő ahhoz, hogy az embereket rávegye a VHS elhagyására - legalábbis még nem.
Formaharc
A VHS és a Betamax közötti korábbi formátumháborúhoz hasonlóan, amelyből a VHS került ki győztesen, az iparág a 80-as évek végén ismét egy lehetséges, fej-fej mellett zajló formátumháborút látott a DVD-gyártók között - Format War II. A kék sarokban a Sony és a Philips állt, akik a Multimedia Compact Disc (MMCD) formátumot támogatták. Míg a piros sarokban más cégek, köztük a Toshiba, a Time Warner, a Pioneer, a JVC és még néhányan a Super Density (SD) formátumot támogatták. Készüljünk fel a R-U-M-B-L-E!!!
A 90-es évek közepére - és számos oda-vissza, javaslat és specifikáció után - a Sony és a Philips végül beadta a derekát, és beleegyezett az SD formátum támogatásába, megnyitva az utat egy egységes, zökkenőmentes formátum felé. Ez volt a Sony második "lendülete és kudarca", mivel a 70-es évek végén a Betamax is kikapott a VHS-től. De ne sajnáljuk őket túlságosan. A legtöbb vállalat esetében a sorozatos kudarcok teljes összeomlást okozhatnának, de a Sony bebizonyította, hogy azért jöttek, hogy maradjanak, és még mindig itt vannak, amit az otthoni elektronika területén elért sikereik is bizonyítanak, beleértve a televíziókat, videojáték-rendszereket, filmstúdiót és még sok mást.
