Magyarország északi részén, Palócföldön járunk, egy olyan kicsi zsákfaluban, hogy a helyiek gyakran azt mesélik, még az oroszok sem találták meg őket a világháború idején. A képeken Rózsi néni játssza a főszerepet, ő viszont sajnos ma már nem lehet köztünk, ugyanis elhunyt. A Mohos Zsófia által készített szívmelengető fotók azonban az egész világot bejárták, így még senki nem mutatta be a magányt!
Fotók forrása: Mohós Zsófia Facebook – facebook.com/photosophiae
Rózsi nénit gyerekkorom óta ismerem, de először 3 éve látogattam el hozzá, kifejezetten azzal a céllal hogy meséljen nekem a régi időkről, a saját életéről. Azóta már többször jártam nála: szeretek minél többet hallani a múltról és vele együtt egy kicsit újra átélni az élményeit: jót is, rosszat is.
Még néhány évvel ezelőtt is kimeszelt tavaszonként, a házba bevezetett víz helyett pedig mindig a kútból meri a vizet a főzéshez, mosakodáshoz.
"Tizenketten voltunk testvérek. Mindegyikünknek egy-egy ruhája volt, amit édesanyánk varrt. Sokára mentem férjhez, már 21 elmúltam."
A következő oldalon folytatom!
"Nem tudom, jövőre hogyan tudnám behordani a fát, de minden megoldódik. Három éve kórházba kerültem és meg akartak műteni de én nem engedtem. Mi lett volna addig a tyúkokkal, meg a kerttel?"
"Éjjelente három rózsafűzért is elmondok. Mások azt mesélik, ha nem tudnak aludni, bekapcsolják a tévét. Engem nem köt le az ilyesmi. A fiatalokért imádkozom leggyakrabban."
Sokszor hallottam tőle: "A legfontosabb a hit, a remény és a szeretet. Hol lennék én most e három nélkül?"
"Néha azt gondolom, nincs már értelme a nagy kertnek. Aztán eljön a tavasz, eljön az idő, hogy felszántassam, sokba kerül, na, de ez a rendje a dolgoknak…Vigyél egy kis petrezselymet és adok még bazsalikomot, frisset. Küldenék haza szilvát is, de hát idén nem sok volt sajnos."
Búcsúzáskor újra elmondja: "Megtart engem a hit, remény, szeretet. Meg az akarat." - teszi hozzá derűs mosollyal.
És én újra úgy megyek haza, hogy már útközben végigpörgetem a képeket, felidézem a mondatait. Újra csak arra tudok gondolni: sietni kell a megörökítéssel... egyre kevesebben vannak, akiket még visz az akarat.
