Mi, magunk
Nem vagyok álszent, soha nem is voltam, így azt sem fogom eltitkolni, hogy mi, magunk, pedagógusok is tehetünk erről. Hisz nincs összefogás. Kérdés, hogy egy 200 ezer fős szakmai társadalomban lehet-e egyáltalán összefogás. Amikor azt látja a szülő, hogy egy poszt alatt pedagógusok támadják egymást, lejáratják a másikat, akkor ne csodálkozzunk, hogy ez az üzenet „átmegy”.
Nyilván azok a szülők sokkal hangosabbak, akiknek a gyerekeit sérelem éri. Tényleg sok olyan kolléga van, aki visszaél a hatalmával, rosszul végzi a munkáját, vagy igazságtalan, kiégett. De hiszem és vallom, hogy sokkal több a jó, lelkes, szuper tanár.
Azt viszont elfelejtjük, hogy ez a belső csatározás – ahogy a tanórák is – most a szülők számára egyértelműen láthatóvá, hallhatóvá váltak.
Engem például sosem érdekelt, fel sem merült bennem, hogy mi van, ha az órámat egy szülő is hallja. Nem teszek semmi olyat, amit máskor se tennék, vagy ami elítélhető lenne. Online is ugyanazt mondom, amit amúgy, ha hallja a szülő, ha nem. És így tesz az is, aki szerint „normális” megalázni a diákot. A szülő vajon melyik pedagógusról fog vehemensebben, hangosabban kommentelni? Hát, persze hogy a negatív tapasztalatokról, méghozzá a lehető legtöbb helyen, amire aztán „ugrik” öt másik. A többi százból meg jó, ha egy odaírja, hogy neki viszont pozitív élménye van. Mert akkor kíméletlenül „szétszedik”.
A helyzet mindenhol rossz, mindenki egyre feszültebb
Sajnos már nemcsak mi vagyunk soron, hanem más is, aki a frontvonalban áll. Hisz „legyilkosozzák” az intenzíven dolgozó terápiás nővért, aki kezeli a lélegeztetőgépet; feljelentik a mentőst, aki megállt hamburgert venni; szétszedik az orvost, aki próbál valahogy oltani és sorrendet felállítani; fenyegetik a bolti eladót, aki kéri, hogy vegyék fel a maszkot; gyűlölik azt, aki kapott oltást, és azt, aki nem akarja beadatni…
Én pedig csak állok döbbentem, és nézem, hová fajul a világ. Mivé lett az emberiség, hová tűnt a megértés, az elfogadás?
Tavaly ilyenkor még hittem abban, hogy fejlődünk, tanulunk, és összességében gazdagabban jöhetünk ki ebből a nehéz helyzetből.
Most már világosan látom, hogy a helyzet csak rosszabb lett. Ennek pedig megvannak a felelősei. Természetesen mindenki egyénileg felelős a saját tetteiért, mondataiért, viselkedéséért, akkor is, ha közben másra mutogat, mást hibáztat mindenért.
Végjáték
Erre április 9-én reggel végképp rám ömlött a kommentcunami. „Mert nekem soha semmi sem jó…” Böfögik sokan.
Kiálltam amellett, hogy egyáltalán ne nyissanak a sulik április 19-én, mert a vírushelyzet még egyáltalán nem indokolja a nyitást.
Napokig ment a kommentszekciókban a mantra, hogy „de, de, de!”. Aztán ma reggel: puff! Mégsem. Vagyis de, csak a középiskolák maradnak ki a nyitásból. A többivel meg „próbálkozunk”. Értitek: „próbálkozunk”!
Kiálltam amellett, hogy nem lehet most rendes érettségit tartani. Felvázoltam több opciót. Hónapokig ment a kommentszekciókban a mantra, hogy „de, de, de!”. Aztán ma reggel puff! Mégsem. Vagyis de. Vagyis csak írásbeli, ahogy tavaly, mert azt már kipróbálták. Igaz, hogy én pont ezt nem gondoltam, sőt! De hát a kommentelőt ez sem érdekli, hogy én mit mondtam, hisz „kértem, kaptam, akkor mi a baj?”.
Semmi, tényleg semmi baj.
Csak nem értem, miért nekem kellene magam rosszul érezni, amikor felvetek valamit, hetekig megy a lebegtetés, majd történik valami, ami rohadtul nem az, amit reméltem, és ennek hangot merek adni.
Tényleg, „menjek már valahova”. Végül is, ha valaki hetekig kér egy banánt, aztán végül nagy kegyesen kap egy kivit, akkor tapsikoljon, örüljön, és fogja be a száját, mert kapott. Gyümölcs, gyümölcs, nem? De.
Lassan már nem merek cikket leadni, csak az utolsó utáni pillanatban, és akkor is arra készülve, hogy bármelyik pillanatban bármit át kell benne írni, annyira gyorsan változik itt minden. Egyet megtanultam: ami sokáig és erőszakosan „nem”, az hirtelen mégis „igen” lesz…
És akkor ne legyek ideges, ugye?
Mindegy, inkább őrüljünk meg együtt. Így, ni.
Kihívásra fel!
Balatoni József
