Régen minden házban ott voltak a szaloncukrok, az ismerőseimnél és nálunk is az volt a szokás, hogy a karácsonyfa ágait ezekkel díszítettük, kiettük a tartalmát, a csomagolás viszont továbbra is a fán maradt. Nézzük, milyen szuper szaloncukrok voltak régen!
Hol találkozhattunk szaloncukorral?
Régen minden más volt, ez is…Nem voltak minden sarkon multikulti bevásárlóközpontok, áruházak, hanem volt piac, zöldséges és néhány kisbolt elszórva a falvakban, városokban. Leggyakrabban az üzletek kirakatában elhelyezett karácsonyfákon lógtak, innen tudtuk, hogy abban a boltban lehet kapni belőle. Az 1970-es évektől kezdve mi mindig a Konzum szaloncukrot vásároltuk, általában 2-3 dobozzal.
A fára mindig felkerült legalább egy doboznyi szaloncukor, dróttal, vagy cérnával erősítettük fel a fenyőágakra. A maradék egy-két doboz ment a szekrénybe, és csak néha-néha fogyasztottunk belőle. Nagymamám spórolós volt, nála sosem lehetett megenni a fán lévő édességet, de nem is bírtuk volna. Ő ugyanis sosem dobta ki, nem ette meg a szaloncukrot, hanem eltette a többi dísz közé, és a következő évben újra feltette a fára. Sok közülük megérte a 15-20 éves kort is, emlékszem egyébként, hogy egyszer megpróbáltam megenni egyet, majdnem beletört a fogam.
A régi szaloncukrok utánozhatatlanok!
Háromfajta volt a Konzum szaloncukorból: ezüstpapíros, bevonat nélküli, aranypapíros, csokoládé bevonattal, és a fenyőágakkal, valamint harangokkal díszített kék és rózsaszín celofános, aranypapíros, csokoládé bevonattal. A háromfajta egyben hasonlított: mindegyik három ízben volt kapható, az ízt viszont nagyon nehéz volt meghatározni.
Mi, mint a legtöbben, szín szerint csoportosítottuk: a barnát senki sem szerette, nagyon rossz volt, íze a kanalas gyógyszerre hasonlított, a rózsaszín már nem volt annyira rossz, puncsszerű volt, a legfinomabb viszont a fehér volt, amiben leginkább vaníliát érezhettünk.
A csokoládé bevonatú esetében mindig a szerencsében kellett bízni, az ezüstpapíros viszont csokoládé bevonat nélkül készült, ezért láthattuk, hogy milyen színt rejt a csomagolás – természetesen mindig a fehér fogyott el a leghamarabb, a barna pedig mindig megmaradt.
A probléma viszont azzal volt, hogy mivel nem volt csokoládéba mártva, ezért semmi sem védte a kiszáradástól, sokszor már az üzletekbe is kiszáradtan érkezett meg. Ilyenkor lehetetlen volt elharapni, az elszopogatáshoz viszont túl nagy volt, szóval össze kellett törnünk, vagy fel kellett vágnunk. Amikor szerencsénk volt, nem száradt ki és könnyedén tudtuk fogyasztani. A következő oldalon folytatom!
