Bibó István (Budapest, 1911. augusztus 7. – Budapest, 1979. május 10.) Széchenyi-díjas (posztumusz, 1990), jogi doktor (Szeged, nemzetközi jog, 1933, jogbölcselet, 1934, habilitált, 1940), egyetemi tanár (politikatudomány, Szeged, 1946-1950), a Magyar Tudományos Akadémia levelező tagja (1946–1949), a Kelet-európai Intézet elnökhelyettese (1947–1949), könyvtáros (ELTE Egyetemi Könyvtár, 1951–1957, KSH, 1963–1971), politikai fogoly (1957–-1963). Nemzetközileg kimagasló, hazai viszonylatban pedig a 20. században a legnagyobb demokrata politikai gondolkodó, 1956-ban a Harmadik Nagy Imre-kormány – a szovjet megszállás után helyén kitartó, s a megszállás ellen tiltakozó – államminisztere.
Ősei apai ágon több generációra visszamenőleg értelmiségi pályát választó jogvégzett mezővárosi református köznemesek voltak, akik Kiskunhalason, elődeik pedig – nagy valószínűséggel – az erdélyi Barátoson éltek. Édesapja, Bibó István előbb Budapesten minisztériumi tisztviselő, majd Szegeden az egyetemi könyvtár igazgatója, amatőr filozófus, független szellemű és függetlenségi beállítottságú személyiség volt. Édesanyja, Graul Irén tolsztojánus szemléletű humanista autonóm egyéniség, feltehetőleg Elzászból elszármazott, német nevű, a családi hagyomány szerint elzászi francia katolikus eredetű, délvidéki, majd budapesti család lánya volt, akinek édesapja közszolgálatba lépett értelmiségiként dolgozott. Bibó Istvánnak egy testvére volt, húga Bibó Irén.
Budapesten Domokos Lászlóné Új Iskolájában végezte elemi iskolai tanulmányait, majd 1921-től Szegeden a piarista gimnáziumban tanult, mivel édesapja Szegeden lett egyetemi könyvtári igazgató, majd etnológus. 1929-től a szegedi Ferenc József Tudományegyetemen tanult, ahol 1933-ban államtudományi, 1934-ben jogtudományi diplomát szerzett. 1933–1934-ben Bécsben, majd Genfben folytatta tanulmányait.
Jogi gyakorlatát a királyi ítélőtáblán és a királyi törvényszéken szerezte, 1938 júniusától bírósági jegyző, majd novembertől az Igazságügyi Minisztérium tisztviselője. 1937 októberében a Márciusi Front programnyilatkozatának egyik szövegezője.
Családi életében fordulópontot hozott az 1940-ben Ravasz Boriskával, Ravasz László református püspök lányával kötött házassága. A kitűnő pedagógus és történész feleségben emberileg és szakmailag méltó párt és haláláig hű társat talált. Házasságukból három gyermek született: István (1941) művészettörténész, gimnáziumigazgató, Anna (1945) és Borbála (1949).
A világháború beszűkítette tevékenységi körét. 1944 nyarán békeajánlat-tervezetet fogalmazott. A német megszállás során minisztériumi tisztviselőként menleveleket állított ki egészen október 16-i letartóztatásáig. Pár napos fogsága után a világháború végéig bujkálni kényszerült. Apósa, Ravasz püspök bújtatta a Budapesti Református Teológiai Akadémia pincéjében.
A második világháború után a Válasz rendszeres szerzője.
1945 márciusától 1947 júliusáig Erdei Ferenc felkérésére a Belügyminisztérium közigazgatási osztályát vezette, a megyerendszer reformján dolgozott, a Nemzeti Parasztpárt delegáltja a Jogi Reformbizottságba. Meghatározó résztvevője a választójogi törvény (1945. évi VIII. tc.) és az 1945. november 4-i választás előkészítésének.
Jelentős munkája a Valóság (folyóirat) 1945. októberi számában megjelent A magyar demokrácia válsága című írása, mely nagy vitát gerjesztett.
Forrás: Wikipédia
