Ha van valami, ami képes a magyarokat télen és nyáron is a szabadba csalogatni, akkor az a legjellegzetesebb hazai szokásunk: a bográcsozás. A bográcsozás nem csak „főzés” a szabadban, hanem egy gasztronómiai rituálé, amely összehozza a családot és a barátokat, legyen szó bármilyen kisebb vagy nagyobb alkalomról. Ez a módszer utánozhatatlan ízt kölcsönöz az elkészített ételekhez, amiket lehetetlen konyhai körülmények között reprodukálni.
Számunkra a bográcsozás teljesen megszokott, szinte hétköznapi dolognak számít. Érdekes azonban elgondolkodni azon, hogy egy külföldi szemével milyen különös folyamat nem csupán az ételek ilyesfajta „magyaros” elkészítése, hanem a jellegzetesen magyar étkezések menete is. Lássuk, hogy miről is van szó.
A magyar konyhaművészet nem hiába elismert világszinten – ennek talán legnagyobb oka, hogy nem kötik különösebb szabályok, és a mai napig folyamatosan változik, fejlődik és válik egyre színesebbé. Ez nem csupán hazánk mesterszakácsainak köszönhető, hanem mindazoknak is, akik saját kertjükben más kultúrák ízvilágait igyekeznek elegyíteni a jellegzetesen magyaros vonásokkal.
A magyar ételek különlegessége a legalapvetőbb mozzanatokban rejlik. Már a sültzsír használata is igen egyéni választásnak számít – ezzel kezdődik a legtöbb fogás elkészítése. Ez után következik a hagyma, többnyire hagymával, és az elmaradhatatlan paprika. Ezek a rendkívül egyszerű, mégis elmaradhatatlan hozzávalók alkotják a legtöbb magyar étel alapját, legyen szó levesekről, vagy pörköltekről. Ahogyan az alapok, úgy gyakran a befejező mozzanatok is megegyezőek a fogások között – sok magyar ételt tejföllel szokás megkoronázni.
A magyar gasztronómia világának talán legsajátosabb része a nyílt láng feletti bográcsozás. A bográcsozás nem olyan, mint a hagyományos konyhai főzőcskézés. Míg egy étel konyhai körülmények között talán egyszerűen elkészíthető, bográcsozás esetén ugyan ez rendkívüli odafigyelést és precíziót igényel. Persze a végeredmény minden fáradtságot és időt megér. Számos konyhában is elkészíthető magyar fogás „elődje” eredetileg bográcsban készült el, és onnan vettük át őket.
Az Árpád-korban használt cserépüstök formáját használatuk diktálta. Az üst befelé szűkülő falait úgy alakították ki, hogy a tűz ne égesse meg az üstöt tartó köteleket. Az az idő múlásával és az igények szerint az üstök formája egyre csak változott. Például míg a Dunántúlon és az Alföldön használt változatok körte alakúak voltak (leszámítva a Dunántúl déli részét), Erdély területén pedig inkább a félgömbök terjedtek el. Az üstöket már a kora középkor lovas kultúrái is alkalmazták. Míg a Távol-Kelet és a Fekete-tenger környékén a főzés volt az elterjedtebb módszer, a tengertől nyugatra haladva inkább a sütést helyezték előtérbe. A következő oldalon folytatom!