Dugovics Titusz az 1456-os nándorfehérvári diadalhoz kapcsolódó legenda önfeláldozó hőse: a magyar vitéz a nándorfehérvári várra lófarkas-félholdas zászlót kitűzni készülő török katonát élete árán a mélybe rántotta, ezzel megakadályozva, hogy az ostromlók fellelkesülve bevegyék a várat.

Dugovics Titusz alakja a mai magyar történelmi hagyományban a hősi önfeláldozás és hazaszeretet egyik legismertebb szimbólumává vált. Szűkebb értelemben az országot és a kereszténységet a pogány török támadástól védő valamennyi keresztény, illetve a Nándorfehérvárt hatalmas túlerővel szemben védő katonák önfeláldozó hősiességének jelképe.

A legendává válást a nándorfehérvári győzelem katonai és történelmi jelentősége alapozta meg, ez ugyanis mintegy 70 évre megállította a törökök további európai terjeszkedését.

A zászlóvivő törököt mélybe rántó hős várvédő alakja a nándorfehérvári csatával kapcsolatban a kortárs itáliai történetíró, Antonio Bonfini leírásában jelent meg, név nélkül. A legendás eset a magyar történelmi krónikákban több száz éven keresztül nem került említésre. Az 1800-as évek elején népszerű ismeretterjesztő történelmi írások hatására kezdett a legenda szélesebb körben terjedni, majd 1824-től kezdték Dugovics Tituszként azonosítani, miután Döbrentei Gábor cikkében régi nemesi iratokkal igazolta a nemesi Dugovics család sarjaként Nándorfehérvárnál elesett Dugovics Titusz létezését. A nándorfehérvári hős kultusza ettől kezdve Dugovics Titusz néven élt valós történelmi személy hőstetteként került be a magyarság közös történelmi emlékezetébe.

A Dugovics-iratok hitelességét egy gyorsan elhalt 1900 körüli felvetés után a 20. század végi történészek kezdték vitatni, akik szerint az eredetet bizonyító nemesi iratok feltehetően hamisak, nem élt Dugovics nevű nemesi család a középkori Magyarországon, a legendabeli hős nem azonosítható egy Dugovics Titusz néven élt nemesemberrel.

Mindamellett a történészek szerint a törököt a mélybe rántó vitéz esetének lehet történelmi valóságalapja, a hősiesen megharcolt nándorfehérvári csatában történhetett ilyen hősies cselekedet, és történelmi tény, hogy a 15. században valóban „keringett valamiféle történet egy ismeretlen katonáról, aki így adta bizonyságát hősiességének.” Miközben az is igaz, hogy az „ostromlóval a mélybe ugró várvédő hős” alakja vándormotívumként számtalan középkori várostrom krónikájában megjelenik.

A 15. századi források azt mutatják, hogy „keringett valamiféle történet egy ismeretlen katonáról, aki így adta bizonyságát hősiességének.” Annyi bizonyos, hogy írott formában először Antonio Bonfini 1492 körül megírt A magyar történelem tizedei című könyvében került említésre. A már a nándorfehérvári csata idején is élt Bonfini 1488 májusában kapott megbízást Mátyás királytól Magyarország történetének reneszánsz, humanista szellemű megírására, miután Mátyás és udvara túl barbárnak találták Thuróczi János márciusban megjelent Magyar krónikáját. Bonfini tehát 32 évvel a nándorfehérvári diadal után fogott az anyaggyűjtésbe. Így írta le a győzelem eme részletét:

„Egynéhány török a piacra viszi a zászlót, némelyik a tornyok tetejéről igyekszik letépni a király jelvényét, mely eladdig érintetlenül fennmaradt a falakon. Emlékeznek egy zászlóval odalopakodó törökre, aki gyorsan kúszott fölfelé a legmagasabb toronyra, hogy királyának jelvényét annak a csúcsára kitűzze, és ezzel bátorságot öntsön a többiekbe, akik még nem nyomultak be, hogy ők is jöjjenek a városba, a magyart pedig le akarta hajítani, hogy a keresztényeket elcsüggessze. Nyomban utánaered egy magyar, és mielőtt amaz a nemzeti zászlót ledobná, a torony tetején verekedni kezdenek. És mert a magyar másképp nem tudja megakadályozni, megragadja a törököt, és a legmagasabb csúcsról azzal együtt a mélybe veti magát.” (Kulcsár Péter fordítása)

Forrás: Wikipédia