Bonfini ugyanakkor művének egy másik helyén Jajca 1464-es ostromának leírásakor is hasonló hőstettről tett említést:
„A törökök akkora lendülettel másznak fölfelé a falakon, hogy sokan felhágnak az oromzatra és a párkányra, úgy látszik, hogy több falszakaszon kitűzik a zászlójukat, de aztán a városbeliek visszavetik őket. Megemlékeznek egy magyar ragyogó hőstettéről, aki észrevette, hogy egy török ki akarja tűzni a császári jelvényt az egyik toronyra, mire a magasból a támadóval együtt levetette magát a mélybe, hogy továbbra is Corvinus zászlaját lássa mindenki. E napon akkora volt a mészárlás, hogy az árkot eltömítette az ellenség. A védők közül sokan elestek, és szinte mindenki megsebesült. Mátyás Jajca irgalmatlan ostromáról értesülve a szepesi Imrét két légióval haladéktalanul odaparancsolja.”
E két helyen történt említés egyaránt utalhat egy valós eset szájhagyomány útján terjedő, tehát kevéssé pontos változataira, várostrom-históriákra jellemző vándormotívum-jellegre, esetleg az író hiányokat kitöltő fantáziájára. A jajcai esetet Konstantin Mihailovic korabeli szerb krónikás is megörökítette, ami azt erősíti, hogy amennyiben vándormotívumról van szó, valós alapja a boszniai vár ostrománál történhetett. Jellemző módon, miután a szerb történetíró áttelepült Csehországba, a legenda kissé átalakulva, egy névtelen cseh vitézzel kezdett terjedni. 1552-ben Johannes Dubravius Csehország történetét elbeszélő könyvében is cseh katonaként említette, akinek alakja egy időre a csehek közt új nemzeti hősként körvonalazódott.
Az elkövetkező néhány száz évben írt magyar történelmi krónikákban a mélybe ugró hős esetét nem emelték ki, annak ellenére, hogy A magyar történelem tizedeit gyakran használták forrásként a nándorfehérvári csata leírásához. Az 1800-as évek elején népszerű ismeretterjesztő történelmi írásokban kezdték újra felfedezni a Bonfini által leírt nándorfehérvári-jajcai hős tettét és alakját. A hőst hol Nándorfehérvár, hol Jajca ostroma kapcsán, névtelenül vagy különböző neveken említették. (Johann Karl Unger 1800 táján írt balladájában például Hans Körmend vagyis Körmendi János néven szerepelt.) Péczeli József 1788-ban az eseményt még Jajca várába tette, Hatvany Pál 1796-ban Nándorfehérvárra helyezte a hőstettet, Kisfaludy Sándor pedig 1809-ben már a legnagyobbakhoz hasonlítva, majd egy drámájában is megemlítve, Vörösmarty pedig két verset alakjának szentelve építették tovább a hős nimbuszát. Mindezek hatására az önfeláldozó várvédő legendája – végül is a magyar és európai történelem szempontjából jelentősebb nándorfehérvári csatához kötve – szélesebb körben terjedni kezdett Magyarországon.
Forrás: Wikipédia
