Általában olyan helyiségeknek adott otthont, mint például a gyümölcskészítő, amennyiben pedig nem kellett emlegetni, ez konyhának felelt meg.
Mindemellett pedig tényleg megtalálhattunk a hobbitelkeken mindent, amit nem akartunk kidobni – pohárkészletek maradványai, véletlenül szétszaggatott függöny, már rosszabb állapotban lévő ágyneműk…
Mindig hangos volt a telek
Amellett, hogy a pihentető tevékenységek mellett állandóan ordított a rádió, a gyermekek hangját sem tudtuk nélkülözni, hamar megszokhattuk telkünkön és akörül – a hobbitelkesek ugyanis általában a saját gyermekeik mellett hétvégente levitték az unokatestvéreket, esetleg a gyermekük osztálytársát, barátját, barátnőjét. Az önfeledten szaladgáló gyerekek vérző térdei, sebei nem hatották meg túlzottan a szülőket, sokkal nagyobb problémákat tudott generálni az, hogy például ’mi értelme a teleknek, ha a füvet sem tudod lenyírni’ vagy éppen, hogy ki felejtette otthon a hűtőtáskát és miért.
Egyszóval a telkek élete nem mindig volt nyugodt, itt mindig történt valami.
A hobbitelek, bár sose vallaná be senki, általában nagyobb nyűg volt a felnőttek számára, mintsem kikapcsolódás, egyedül a gyerekek örültek ténylegesen nekik. Mégis, az anyukák a nyár eleji borsószedésnél már lebarnulhattak, ami után elismerő pillantásokat kaphattak, valamint a frissen szedett zöldséget és gyümölcsöt vihették kolléganőiknek, akik szintén hasonló gesztussal viszonozhatták ezt. A férfiaknak állandó volt a fűnyírás, valami mindig elromlott, ha pedig éppen nem kellett volna semmit csinálni is ott volt a locsolás a dög melegben – nem csoda tehát, hogy irigykedve gondoltak a nemtelkesekre, akik otthonukban nézték a meccset, vagy a garázs hűsében bütyköltek valamit.
A hétvégi telkek ideje, csakúgy, mint szinte mindené lejárt – ennek a generációnak már nem prioritás, hogy néhány kiló borsóért szenvedjen a tűző napon, valamint permetezze a gyümölcsfákat. Lassan-lassan feledésbe merül egy egész generációt meghatározó korszakos intézmény.
Kép forrása: Fortepan / Miklós Lajos
