A walesi bárdok keletkezése
1857-ben, Ferenc József és Erzsébet királyné magyarországi látogatása alkalmából a kormánypárti Budapesti Hírlap főszerkesztője – mások mellett – felkérte Arany Jánost egy üdvözlőbeszéd megírására. Az alkotást akadályozó tartós betegségre hivatkozva[m 5] tért ki a felkérés elől. Mindezek ellenére az utókor a 2000-es évek közepéig azt gondolta, ekkor írta, saját fiókjában tartva, A walesi bárdok című balladát. Milbacher Róbert irodalomtörténész szerint a vers valójában csak négy évvel később, 1861 körül született, részben Széchenyi István Ein Blick című pamfletjének hatására, részben pedig mert megtudta, hogy egy másik költő, Tóth Endre Ötszáz gael dalnok címmel ugyancsak megírta a walesi bárdok történetét. Például „a koronád legszebb gyémántja” szófordulatot szó szerint Széchenyitől vette át Arany.[26] Hász-Fehér Katalin A walesi bárdok keletkezés- és közléstörténete című elemzésében azt a megállípítást tette, hogy az Arany-filológia mai állása szerint nincs közvetlen bizonyíték a keletkezés pontos időpontjára.
Ebben az „óangol” balladában Eduárd angol király látogatásra indul újonnan leigázott tartományába, Walesbe. Mindenki számára nyilvánvaló volt, hogy Edward maga Ferenc József, a walesi bárdok pedig a magyar költők. 1863-ban az általa ugyanebben az évben indított Koszorú című lapban jelent meg először A walesi bárdok. A verset a cenzúra miatt nem sajátként, hanem egy óangol ballada fordításaként írta alá.
A Koszorú folyóirat 1865 júniusának végén szűnt meg. Arany számos cikket, írói arcképeket, valamint bírálatot és értekezést írt a magyar verselésről. Lelkének belső feszültsége jót tett költészetének, mert versek írására ösztönözte. Lírája ebben az évtizedben bontakozott ki legsokoldalúbban. Mélyen átélte a polgárosodó világ elidegenedését. 1865-ben leánya, Juliska, méhgyulladást kapott – szervezete legyengült, majd a tüdőbaj végképp legyőzte, fél évvel azután meghalt, hogy Szél Kálmántól kislánya született, Szél Piroska (a költő unokája). Szeretett leányának váratlan halála mélyen megrendítette Aranyt, olyannyira, hogy amikor verset kezdett írni lánya emlékére, a negyedik sor után megakadt, és ezt írta füzetébe a folytatás helyett: „Nagyon fáj! nem megy!” A családi életben bekövetkezett tragédia hatására több mint egy évtizedre a költő is elhallgatott benne. 1868-tól Aranyék nevelték Juliska kislányát, aki 21 éves korában ugyancsak a tüdőbaj áldozata lett.
Betegsége, halála és temetése
Deák Ferenc és a kiegyezés híve volt, de A walesi bárdok című művében is kifejezte, hogy a leigázott tartomány urát nem szíveli. A költőfejedelem emblematikus alakja volt korának, és ezt az uralkodó, Ferenc József felismerte. 1866-ban elismerve érdemeit és fejet hajtva költői munkássága előtt, Arany Érdemkereszttel tüntette ki. A Belügyminisztériumból az MTA címére kiküldött érdemkeresztet a költő nem akarta elfogadni, ezért értesítette a belügyminisztert, hogy visszautasítja azt. A megkeresésére hamar választ kapott, hogy nem teheti meg, mert a Hivatalos Lap már leközölte a kitüntetést. Ezután nem tehetett egyebet, minthogy a kitüntetés mellé írt egy fricskát, és a fiókjában felbontatlanul őrizte, a kettőt együtt halála után találták meg.
Ferenc József koronázása alkalmával újabb, immáron fejedelmi kitüntetést adományozott a magyar nemzet akkor élő legnagyobb költőjének, 1867-ben a kiváltságosak közé emelte, és a Szent István-rend kiskeresztjével tüntette ki. Arany ezt az uralkodói kegyet is megpróbálta visszautasítani, de báró Eötvös József vallás- és közoktatásügyi miniszternek írt tiltakozására azt a választ kapta, hogy: „...neked jogodban áll e rendjelt nem hordani, s ezt alkalmasint tenni is fogod, de azt visszaútasítani, ahhoz bizony, barátom, nincs jogod. Nemcsak a fejedelem iránti tiszteletet, de más érdekeket sértenél meg...” Közben az újságból értesült, hogy a belügyminiszter „Budán folyó év és hó 11-én 2366. elnöki szám alatt kibocsátott” rendelete az ő kitüntetéséről szól. Ekkor tiltakozásul írt báró Wenckheim Béla belügyminiszternek is. A két miniszter személyesen is felkereste, és végül hosszas citálás és levélváltások után írta e sorokat: „– Én tartottam magamat, míg lehetett, de végre belátván, hogy nagy demonstrationalis látszat nélkül (mitől mindig írtóztam) a visszautasítás meg nem történhetik, beleegyeztem... ”
1865-től 1876-ig eredeti művein alig dolgozott valamit. Miután megvált főtitkári hivatalától, a visszavonulás jót tett irodalmi munkásságának, mert számos lírai költeményt és balladát írt ez időben. Művei a Margit-sziget tölgyfái alatt, egyfajta őszi virágzásképpen születtek. 1879-ben készült el a Toldi szerelme című elbeszélés tizenkét énekben, melynek első kiadása két hónap alatt elfogyott. A Magyar Tudományos Akadémia és a Kisfaludy Társaság is jutalmával tüntette ki. A Társaság ötvenaranyos jutalmából alapítványt hozott létre. Élete végén Arany nagyobb vállalásai közül a Toldi szerelmét tudta befejezni. Irodalmi tevékenységét ekkor már az is nehezítette, hogy megrendült az egészsége: 1868-ban veszélyes máj- és bélgyulladást állapítottak meg nála, emiatt rendszeres gyógyfürdőzést írtak elő neki. Évente látogatta a karlsbadi fürdőt, de megfordult Szliácsfürdőn is. 1870-ben korának legnevesebb sebésze, Kovács Sebestény Endre operálta meg, és több epekövét is eltávolította. Hallása és látása is romlani kezdett, de felesége gondoskodásának és a megfelelő étrendjének köszönhetően néha-néha megint elláthatta hivatalát, és még az irodalommal is foglalkozhatott. A fulladozó, nehéz légzése azonban napközben is gyakran jelentkezett, de különösen a reggeli és a hajnali órákat nagyon megszenvedte.
Az 1870-es évek során befejezte a Hamlet és a János király fordítását, lefordította Arisztophanész összes művét, elkészült a Bolond Istókkal, valamint megírta az Őszikék című ciklusát, és bevégezte a Toldi-trilógia középső részét, a Toldi szerelmét. Régi betegsége, a heveny hörgőgyulladás 1878 áprilisában újra kitört rajta, de a szokottnál súlyosabban. Végül a Petőfi-szobor 1882. október 15-i avatásán meg is fázott, és tüdőgyulladást kapott. Ettől kezdve állapota fokozatosan romlott, és néhány nappal később, 1882. október 22-én déli 12 órakor elhunyt Budapesten, a Magyar Tudományos Akadémia palotájában, élete 66., házasságának 42. évében.
Temetésére október 24-én, délután 3 órakor került sor a Fiumei úti Nemzeti Sírkertben a református egyház szertartása szerint. Végső nyughelyére az akadémia tagjai testületileg kísérték. Ravatalánál Gyulai Pál, Szász Károly és Török Pál református püspök tartott gyászbeszédet. Később a Margit-szigetről áttelepített tölgyeket ültettek a sírja fölé.[32] A Kisfaludy Társaságban 1883. október 24-én, Gyulai Pál a Magyar Tudományos Akadémián, az 1884. június 8-i ülésen pedig Szász Károly tartott fölötte emlékbeszédet.
Forrás: Wikipédia
