Balladái
A ballada (a provanszál balada, azaz „tánc” szóból eredeztetik) a szépirodalomban meghatározását tekintve az epikának egy lírai jegyeket is mutató költői műfaja. Greguss Ágost szerint „tragédia dalban elbeszélve.” Arany elsősorban lírikus költő volt, de a gondolatibb líra felé vonzódott. A Toldi estéje és a balladái jó példák erre. 1853 után kezdett rendre balladákat írni, főleg nagykőrösi tanársága idején, és kétségtelenül ezek a legjobban szerkesztett költemények életművében. Végigkomponáltságuk egyedülálló, és ilyen típusú balladákkal a magyar irodalomban majd Ady Endrénél lehet megint találkozni.
Már 1847-ben is kísérletezett a balladával, de ezen verstípusait a nagykőrösi években emelte igazán magas színvonalra. Közel állt hozzá a történetet kihagyásokkal, párbeszédekkel dramatizáló ballada, amelyet a skót és a székely népköltészetből ismert meg. Nem úgy, mint a történetet lassabban adagoló románcot, melyet a latin népek (elsősorban spanyolok) költészetéből és még talán a németektől ismerhetett meg. Jól bizonyítható ez a Hunyadi-balladakör két megírt részének: az V. Lászlónak (1853) és a Mátyás anyjának (1854) összehasonlításakor, mivel az előbbit lényegesen nagyobb igénnyel írta meg.
Balladatípusai három szerkezeti megoldást tartalmaznak. Az elsőt egyszólamú, vonalszerűen előrehaladó balladának lehet nevezni. Ez áll legközelebb a románchoz, nevezik még népies balladának is. Ide tartoznak első balladakísérletei: A varró leányok (1847), Az egri lány (1853) és két nagy vers: Zách Klára (1855) és A walesi bárdok (1857). Korai balladái közül a fontosabbak:
- Mátyás anyja (1854): A vers arról szól, hogy az aggódó Szilágyi Erzsébet levélben próbál hírt kapni Prágában raboskodó fiáról. A műben allegorikus a hírvivőként szerepel a holló, a Hunyadi-család címerállata.
- Zách Klára (1855): A magyar történelem egyik leghírhedtebb merényletét Záh Felicián követte el, akinek családját különös kegyetlenséggel I. Károly Róbert parancsára kivégezték. Többek közt Zách lányát, Klárát is. Arany a tömbszerűen szaggatott történetmondással lelassítja az elbeszélést. A lépcsőzetes szerkezetet a bosszúálló királyné szavainak idézése zárja le, és az utolsó sorokban a magyar haza kilátástalan helyzetén kesereg a költő.
- A walesi bárdok. (1861 körül) Versformája az úgynevezett skót ballada. Több versében a bűn és bűnhődés gondolatát állította középpontba, és ezekhez tartozik a walesi bárdok is. A szakaszos tördeltség benyomását erősítő belső ismétlések itt is uralkodó szerepet játszanak, mind az elbeszélésben, mind a párbeszédben, sőt közöttük is. Történeti tények egyébként nem támasztják alá, amit Arany ebben a balladában megénekelt.
A második csoportba sorolható balladáit történelminek lehet nevezni. Ezeknek a balladáknak távolibb a rokonsága a románccal. Történelmi balladái politikai célzatosságot hordoznak magukban. Az 1850-es években fel kellett rázni a nemzetet fásultságából, és Arany ebben nagy szerepet vállalt. Az V. László végszavaival – „De visszajő a rab…!” – vélhetően az osztrák császár börtöneiben raboskodó magyar hazafiak hozzátartozóiba próbált lelket önteni, a Zách Klára Haynau táborszernagy kegyetlen bosszúját idézte fel, a Szondi két apródja és A walesi bárdok arra emlékeztetett, hogy a nemzetét szerető magyar költőnek nincs miért dicsőítenie Ferenc Józsefet. Arany a nemzeti önrendelkezést akkor állította középpontba, amikor a magyar függetlenséget eltörölték, és történeti példázataival egyszerre tanított a megalkuvás elutasítására és a sorssal szembeszegülő kemény próbatételre is. Két jelentős verse sorolható egyértelműen ebbe a balladatípusba, az V. László és a Szondi két apródja, de ide köthető még az Ágnes asszony (1853) és Az örök zsidó (1860) is:
- V. László (1853): Történelmi tárgyú, Nagykőrösön írt ballada. A Hunyadi-balladakör elsőként megírt része. Több szálon fut a történet , melynek írásmódja töredékes mondatszerkesztésű. A költemény tördeltsége fokozódik attól kezdve, hogy a foglyok megszöknek, a király pedig elmenekül Prágába. A bűn és bűnhődés motívum kiváló példája, amikor a menekülő király hűsítőt kér hű szolgájától, aki e szavakkal adja át neki a kelyhet: „Itt a kehely, igyál, Uram, László király, Enyhít... mikép a sír!”
- Szondi két apródja (1856): Történelmi ballada, melyben vezérmotívum a kétszólamúság. A történet alapja Drégely várának 1552-es török ostroma. Az apródok a múltat idézik fel, míg Ali szolgája a jelent. A költemény arra keres válaszokat, hogy a bátor és hős várvédők tragikus bukásából milyen erkölcsi tanulságokat lehet levonni.
- Ágnes asszony (1853): Nagykőrösön írt balladáinak egyike, műfaját tekintve keretes szerkezetű ballada. Az erősen lirizált versnek a megalkotásakor az egyén sorsának egyetemes kérdései foglalkoztatták a költőt. Arany e művében a bűnt teszi kérdésessé, a mű témája a lelkiismereti konfliktus. A férjgyilkost bírái szabadon engedik, mert elmebajos.
- Az örök zsidó (1860): A legjelentősebb alkotói korszakát lezáró nagy verse. Műfaját tekintve elégikus líra és tragikus ballada ötvözete. Az örök zsidó (ismertebb nevén a bolygó zsidó) legendájáról szóló történet Párizsi Máté angol szerzetes 13. századi krónikájából ismert. Ez a történet másokat, például Vörösmartyt is foglalkoztatta, de erről írt költeménye töredékben maradt csak fenn. Arany új verstípust alakított ki ebben a művében, ami csak a 19. század közepén jelent meg az európai költészetben. Az örök zsidó reménye szerint egyszer talán megáll a végtelen rohanás.
Harmadik típusú, nagyvárosi balladái a késői korszakának „Őszikék”-balladái. E korszakban előtérbe kerültek misztikus babonás motívumok, felerősödött költészetében az erkölcsi szigor, és megjelent a nagyváros-ellenesség. Ezekben az 1877-ben keletkezett balladákban kevesebbnek tűnik a drámai rész, és a párbeszédeket magánbeszédekkel helyettesíti a költő. Erre a korszakra az is jellemző, hogy pár hónap alatt több költeményt ír, mint előtte hosszú évek során. Az Őszikék korszak fontosabb balladái:
- Tetemre hívás: Késői korszakának egyik legnépszerűbb és talán legtöbbet vitatott balladája. A középkori kis faluban játszódó történetben egy apa keresi késsel megölt fia gyilkosát úgy, hogy segítségül hívja az istenítéletet. Az olvasót magával ragadja a sajátos ritmika és a misztikus történet. A hatás nem maradt el, hiszen Gyárfás Jenőt oly módon megihlette, hogy megfestette a Tetemrehívást. A képére nézve és Arany sorait olvasva „...döbbenet által a szív ere fagy...”, ki lehet jelenteni, hogy tapintható a drámai feszültség. A néphit szerint ugyanis a halott sebe gyilkosának jelenlétében újra vérezni kezd.
- Tengerihántás: A műben két elbeszélő szerepel. Egyikük csak a keretnek tekinthető első és utolsó versszakban szólal meg. A kereten belüli történet folyamán az ellenszólam egyaránt olvasható a keretként szolgáló helyzet betű szerinti leírásának és a kereten belüli történet metaforikus értelmezésének: „Dalos Eszti a mezőre kiment ő, / Aratókkal puha fűvön pihent ő; / De ha álom ért reájok, / Odahagyta kis tanyájok. / – Töri a vadkan az „irtást” – / Ne tegyétek, ti leányok!” Még az utolsó előtti versszak sem kivétel: a jelen betű szerinti leírása itt is a múlt metaforája.
- Híd-avatás: Egy évvel a Margit híd zászlódíszes avatása után írta, amely időközben az öngyilkosságra készülő emberek egyik lehetséges helyszínévé vált. Áll az új híd, és sorban emberek érkeznek hozzá. Éjszaka és csend van, azonban egyszerre tömeg gyűlik a hídhoz mindenféle kor- és társadalmi osztályból, és mintegy önmagukból kikelve, bűvölet alatt, avatásként a mélybe vetik magukat. Valójában ők a modern nagyváros elesettjei, a pénz világának áldozatai. Felbukkanni látszik az a régi, középkori babona is, amely szerint az elmúlás előtt a halál egy utolsó táncra viszi a haldoklót. Az egész abszurd helyzet egyfajta tánc könnyedségével zajlik a költeményben.
- Vörös Rébék: A késői balladái közül talán ez a legeredetibb. Egy népmondai töredék alapján íródott, mely a vers első két sorában idézetként szerepel. A varjú és a boszorkány azonosítása népi hiedelmen alapul. A cím egy asszonyra, Rebekára utalhat, akinek vörös haja van. Ez a ballada a paraszti életet és a misztikumot idézi, és egy sajátságos kapcsolatra mutat rá.
- A kép-mutogató: A vásári képmutogatásról szól a költemény, mely Arany János utolsó balladája. A történet két fontos szereplő és két polaritás köré szerveződik. Az egyik ilyen szövegalkotó tényező Petőfi Sándor, a másik pedig vélhetően Széchenyi István.
Forrás: Wikipédia
