Szegény református családban született. Szüleinek kései gyermeke volt, akik féltő gonddal nevelték, hiszen a tüdőbaj miatt kilenc testvére közül nyolcat előtte elvesztettek. Igazi csodagyerek volt, már tizennégy éves korában segédtanítói állást tudott vállalni, és támogatta idősödő szüleit. Az anyagi javakban nem dúskáló családi háttér ellenére olyan nagy és sokoldalú szellemi műveltségre tett szert, hogy felnőtt korára a latin, a görög, a német, az angol és a francia irodalom remekeit eredetiben olvasta, és jelentős fordítói munkát is végzett. Ő a magyar nyelv egyik legnagyobb ismerője, és ennek megfelelően páratlanul gazdag szókinccsel rendelkezett. Pusztán kisebb költeményeiben mintegy 23 ezer szót, illetve 16 ezer egyedi szótövet használt.

Irodalmi pályafutása 1845-ben Az elveszett alkotmány című szatirikus eposszal indult, de igazán ismertté az 1846-ban készült elbeszélő költeménye, a Toldi tette. Már pályája kezdetén is foglalkozott a közélettel, és politikai tárgyú cikkeket írt. Az 1848–49-es forradalom és szabadságharcban nemzetőrként vett részt, majd a Szemere Bertalan által vezetett belügyminisztériumban volt fogalmazó. A bukást követően egy ideig bujdosott, ám végül elkerülte a megtorlást, és Nagykőrösre költözött, ahol 1851 és 1860 között tanári állást tudott vállalni.

Az élete teljesen megváltozott, amikor a Kisfaludy Társaság igazgatójává választotta, és Pestre költözött. Itt szerkesztette és adta ki két hetilapját: a Szépirodalmi Figyelőt (1860–1862) és a Koszorút (1863–1865). A kiegyezés idején a magyar irodalmi és a politikai élet kiemelkedő és meghatározó képviselője. Irodalmi munkássága kihatott a talán addig kevésbé ismert történelmi szereplők ismertségére is, hiszen a műveiben megformált alakok közül több neki köszönhetően vált igazán halhatatlanná. Petőfi Sándor kortársa és barátja is volt egyben. Költészetükben nagy különbség, hogy a gyorsan érő és rövid életű Petőfivel szemben az övé lassabban bontakozott ki. Halála is összeköti őket, hiszen a már egyébként is gyengélkedő népi költőfejedelem 1882. október 15-én egy Petőfi-szobor-avatáson fázott meg, és az azt követő tüdőgyulladásban hunyt el 65 éves korában.

Élete

Az Arany család ősi fészke Köleséren található, innen költöztek előbb Szilágynagyfaluba, majd Szalontára; első földjüket és nemességüket Bocskai Istvántól kapták, címerüket I. Rákóczi György adományozta 1634-ben, de ezt elvesztették, amikor Mária Terézia 1745-ben herceg Esterházy Pál Antalnak adományozta a hajdúvárosokat. A nemeslevél birtokában a família 1778-tól pereskedett jussáért, de nemességüket jogi úton sem sikerült visszaszerezniük.

1817. március 2-án született, egy kis házat és kevés földet birtokló család tizedik gyermekeként. Szülei, Arany György (1762 – Nagyszalonta, 1844. január 2.) és Megyeri Sára (1772. november 2. – Nagyszalonta, 1836. augusztus 20.) földművesek voltak.

Szüleinek késői és egyetlen fiúgyermeke volt. Születésekor nővére már régen férjhez ment, már gyermeke is volt. Szülei hívő reformátusok voltak. János fiatal korától tisztes szegénységben, de békés és csendes környezetben nőhetett fel. Egészen korán, három- négyéves korában megtanult olvasni, hamuba írt betűk segítségével.

„Mire iskolába adtak, hova mód nélkül vágytam, […] már nemcsak tökéletesen olvastam, de némi olvasottsággal is bírtam, természetesen oly könyvekben, melyek kezem ügyébe estek. […] A tanító, megpróbálván, rögtön, amint felvettek, elsőnek tett osztályomban s e helyet folyvást megtartottam. A többi tanítók és növendékek a nagyobb osztályokból, sőt külső emberek is, csodámra jártak, s én nem egy krajcárt kaptam egy vagy más produkcióm jutalmául.”

Apja rengeteget mesélt neki a Toldikról, megszerettette vele a magyar népköltészetet és az irodalmat. Tanulékonysága korán feltűnt: mire hatévesen iskolába került, már nemcsak tökéletesen olvasott, hanem bibliai történeteket, énekeket és a könnyű irodalom termékeit is ismerte. Csodagyereknek tartották, és már iskolai évei alatt városszerte ismertté vált verseiről. Páratlan szókincsre tett szert, és a régi magyar nyelv nagy hatást gyakorolt költészetére. A későbbiekben talán emiatt idegenkedett a nyelvújítás és a romantika magyar nyelvre gyakorolt hatásaitól.

Iskolaévei

Szalontai iskolaéveinek (1823–1831) végén, hogy szülei anyagi helyzetén könnyítsen, a tanulás mellett tanított is, és az iskolában lakott. 1833-ban a költészeti osztályba lépett, majd novembertől a Debreceni Református Kollégiumban tanult. Mivel reményei nem váltak valóra, és pénze is kevés volt, 1834 márciusában Kisújszállásra ment egy évre segédtanítónak, „praeceptornak”, hogy pénzt szerezzen tanulmányai folytatására. Kisújszálláson Török Pál, a későbbi református püspök volt a rektor, aki megnyitotta jeles könyvtárát Arany előtt, és ennek köszönhetően éjjel-nappal olvasott. A német és francia nyelvben is elmélyült, és latinból, németből fordítgatott, sőt a költészettel is kísérletezett.

Egy év múlva visszament Debrecenbe, ahol tanárai is felfigyeltek rá. Kisújszállási ajánlóleveleivel és szorgalmával hamarosan az osztály élére került, és a tanítás folytán anyagi helyzete is tűrhetővé vált. Magántanítványai közé tartoztak többek közt Erdélyi József tanár lányai. Az iskolai egyhangúságot megunó Arany azonban ekkoriban nem tanító, hanem festő vagy szobrász akart lenni, így 1836 februárjában önként elhagyta a kollégiumot. Ez a kilépés azt eredményezte, hogy középfokú tanulmányait nem fejezte be, és emiatt nem kaphatott végbizonyítványt sem.

Színészi kitérő

Gyakran járt színházba, hiszen Debrecenben erre bőven volt lehetősége. 1836-ban önéletrajzi vallomásai szerint minden erkölcsi és anyagi kényszerítés nélkül hagyta el az iskolát, és élete válaszút elé került. Ferenczy István szobrászatának híre vonzotta nagyon, aki az 1830-as évek ünnepelt zsenije volt. A szobrászat gondolatával titokban foglalkozó Arany megingott, és inkább Thália zászlaja alá állt be, ha rövid időre is. Az alig húszéves ifjú 1836 februárjában Debrecenben a Fáncsy Lajos és László József igazgatása alatt működő színtársulathoz szegődött egy évre. A társulat azonban a korra oly jellemző módon pár hónap múlva feloszlott. A rövid időszak ellenére is több darabban játszhatott. A Bolond Istók című elbeszélő költeményének második énekében életrajzi említésnek tudható be, amit saját színészi pályájáról írt.

Első fellépése valószínűleg – Bolond Istókéhoz hasonlóan – a színpad mögött történt, és ennek során a színpad átrendezésekor székeket pakolt. Lépésről lépésre szoktatták ugyanis hozzá a színpadi léthez. A debreceni színlap először 1836. március 3-án említette meg a nevét Ernst Raupach népszerű regényes színjátékában, az Ördög Róbertben, ahol a tanácsnokot alakította. Ezután több darabban feltűnt, hol a második favágó vagy éppen a jövendő századbeli inas epizódszerepében. Nem jelentős színészi megnyilvánulások, de azért arra is lehetősége adódott, hogy énekes szerepkörben szép basszus hangját is megmutassa. Talán legjelentősebb színészi szerepét kapta március 26-án, amikor Babocsay Istvánnak 1805-ben nyomtatásban is megjelent drámájában, a Vígkedvű Mihályban Biczó István városi tanácsnokot alakíthatta.

A társulat felbomlásáról a Bolond Istókban így írt Arany:

Egy reggel – épen a bolondok napja,
Az ő nevenapja, april elseje
Volt, hogy fülét a hír oldalba csapja,
Hogy társaság nincs, már csak hült helye.

Arany személyes levelezése szerint Debrecenben Fáncsy Lajos és László József igazgatása alatt működő színésztársulat 1836. április 1-jén föloszlott. Az egyéb fennmaradt iratok tanúsága szerint május 1-én szűnt meg a társulat, de valószínűleg voltak ennek előzményei, és ezért kötötte a költő a bolondok napjához a felbomlást. Egyébként egész áprilisban színpadon volt, de továbbra sem jutott nagyobb szerephez.

Ezután egy Hubay nevezetű színész által toborzott és részben a feloszlott társulat romjaiból szervezett vándorszínész csapathoz csatlakozott. Vándorlásuk során Nagykároly, majd Szatmár, végül pedig Máramarossziget lett a célállomás. A néhány hónapig tartó sanyarú hányattatás során megtapasztalta az egyre érezhetőbb nyomort, továbbra sem jött a nagy színészi szerep. Kialudt a színészet iránti rajongó fellángolása. Egy éjszaka, álmában halottnak látta édesanyját, ezért elhagyta a társulatot, és gyalog hazaindult. Németh László megfogalmazása szerinti „vak kiruccanása”, színészkora véget ért.

„Egy nap, hasonló gyötrelmek közt álom ért rám – s jó édesanyámat halva láttam. A benyomás oly erős volt, hogy többé nem vethetém ki fejemből, ellenállhatatlan ösztönt érzék hazamenni, de miképp? Sziget Szalontához, az általam ismert úton kerülve, körülbelül ötven mérföld. A direktorhoz, Hubayhoz fordulék, egy húszast kértem tőle lehető díjamból, de fölöslegesnek láttam vele közölni szándékomat. Egy zsebkendőbe kötém egész vagyonomat – kimentem a piacra, hol nyolc pengő krajcárból egy cipót s egy kevés szalonnát vettem, azzal megindultam egyedül, gyalog. Első éjt az erdőben töltém, oláh fuvarosok tüze mellett, a többit kocsmapadokon – s így végre Szatmáron, Nagykárolyon, Debrecenen át, hétnapi gyalog vándorlás után hazaértem, nem nagy örömére szegény szüleimnek.” – Arany János levele Gyulai Pálhoz

Otthon megtudta, hogy apja megvakult, anyja pedig haldoklott és két héttel később, hazaérkezése után kolerában megbetegedve elhunyt – ennek hatására egy ideig még a költő is elhallgatott benne. Egyháza és a város részvéttel tekintett a fiú sorsára, és megválasztották őt konrektornak. Szülőhelyén a grammatikai osztályokat tanította 1839 tavaszáig, majd egy évig írnokként helyezkedett el a városnál, végül rendes aljegyző lett Nagyszalontán.

Az 1836-tól 1840-ig terjedő időszakban is sokat olvasott: Shakespeare-t (német fordításban), elővette Homéroszt is, a francia irodalomból pedig François Fénelon Télemakhosz kalandjai című regénye és Florian művei után Molière-t kezdett olvasni, illetve Crébillon rémdrámáit forgatta. Ez időszakban találta meg élete párját is, és fontos lett számára, hogy házasságához biztos anyagi hátteret teremtsen, így kevesebb ideje maradt az irodalom tanulmányozására.

Forrás: Wikipédia