Az USA összesen 67 nukleáris robbantást hajtott végre a két korallzátony területén 1946 és 1958 között. A felszabaduló nukleáris energia tekintetében ez olyan volt, mintha 12 év alatt minden egyes nap 1,6 olyan atombombát robbantottak volna fel a térségben, mint amit Hirosimára is ledobtak. A robbantások radioaktív hulladékba borították a szigeteket. Ezek között plutónium-239 is volt, amit az atombombákban is használnak, és aminek felezési ideje 24 ezer év.
A tesztek befejezte után az Egyesült Államok Atombiztonsági Ügynöksége, vagyis a DNA (Defense Nuclear Agency – ma „Defense Threat Reduction Agency”) egy nyolc évig tartó nagytakarításba kezdett, azonban a Kongresszus nem volt hajlandó pénzügyileg támogatni a fertőtlenítési munkálatokat, hogy a zátonyok újra lakhatóvá válhassanak. A DNA előterjesztett megoldását – a hulladék óceánba süllyesztését – a nemzetközi megállapodások és a veszélyes anyagok kezelését korlátozó törvények tiltották, és senki nem volt hajlandó az Egyesült Államokba szállítani ekkora mennyiségű atomszemetet.
Végül az illetékesek egyszerűen csak összeszedték a sziget talajának legfelső, fertőzött rétegét, majd összekeverték azt némi radioaktív hulladékkal. Az így keletkező iszapszerű massza végül egy 106 méteres kráterbe került a Runit-sziget északi csücskében, ahol a mai napig 358 darab betonpanel fedi. A beton azonban – mint említettük – nem tart örökké.
A WHO szerint a 218 millió dolláros megoldást csupán átmenetinek szánták, amíg nem találnak egy végleges, biztonságosabb helyet az életveszélyes hulladéknak. Az elmúlt évtizedek során csupán hármat sikerült megtisztítani a környező 40 sziget közül, és még mindig takarításra vár Enjebi is, ahol az Enewetak-korallzátony lakossága a kilakoltatás előtt élte békés életét. Amikor az amerikaiak 1980-ban elhagyni készülték a szigeteket, az Enewetak lakói 33 év után visszatérhettek a térségbe.
