„Ezek az emberek erősen fertőzött helyeken áskálódnak és lélegeznek be mindenféle dolgokat. Ez akár az úszás lehetséges egészségügyi hatásainak százezerszeresét is jelentheti” – mondta Ken Buessler, a Woods Hole Oceanographic Institution egyik rangidős tudósa, aki 2015-ben üledékmintákat gyűjtött a Runit-sziget melletti lagúnában.
2012-ben az akkori amerikai elnök, Barack Obama aláírt egy jogszabályt, miszerint az Energiaügyi Minisztérium köteles ellenőrizni a talajvizet a dóm alatt, illetve vizuálisan is fel kell mérnie a szerkezet állapotát, és ezekről jelentéseket is kell készíteniük, amikben összefoglalják, hogy a dóm veszélyezteti-e a helyiek egészségét. Az Egyesült Államok Marshall-szigeteki nagykövete, Thomas Armbruster szerint az USA, az Energiaügyi Minisztérium és a szigetek kormánya közötti egyik 2015-ös találkozó volt „az egyik legjobb valaha”.
A miniszter azonban egészen másképp emlékszik vissza a kérdéses esetre. Tony De Brum a Likiep-korallzátony lakója volt, amikor kilenc éves korában egy vakító villanásra lett figyelmes, amelyet egy mennydörgésszerű robaj követett, a Castle Bravo feletti ég pedig vérvörössé változott – ekkor robbantotta fel az Amerikai Egyesült Államok a világ legerősebb hidrogénbombáját a Bikini-korallzátonyon, 1954 március 1-én.
A férfi azóta a Marshall-szigetek külügyi minisztere, és a környező apró szigetek nemzetközi hangjává vált, többek között az éghajlattal és az atomfegyverkezéssel kapcsolatos ügyekben. De Brum jelenleg egy nagyon merész jogi csatát folytat a világ nukleáris nagyhatalmai ellen, méghozzá a Nemzetközi Bíróságon. Az Amerikai Egyesült Államok soha nem kért hivatalosan bocsánatot a Marshall-szigetektől, amiért lényegében nukleáris kísérleti területté változtatta őket, ezzel pedig veszélybe sodorta az egész környéket, bízunk abban, hogy ez nem fog óriási mértékű katasztrófához vezetni…
